Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)
Oláh Sándor: Gazdasági kapcsolatok cigányok és magyarok között egy székely faluban
nagyobb társadalmi rangja a gabonatermesztésnek volt, annak ellenére, hogy az éghajlat és talajviszonyok nem kedveztek ennek a foglalkozásnak. 2 A gazdasági gyakorlatban a család a tulajdonlás, fogyasztás és termelés alapegysége. A termelőtevékenységben a pontos költség-és jövedelemelszámolás nem alkalmazott eljárás. Az egyes családi gazdaságok termény- és termékszerkezetére a mezőgazdasági specializáció hiánya jellemző. Minden gazdaságban a családtagok igyekeznek a fennmaradásukhoz szükséges összes mezőgazdasági terményt megtermelni. A fejletlen, elmaradott technológiával (a mezei munkáknál nagyarányú a kézimunka, a növényápolásban pl. általános a kézi művelés), a keskeny szalagparcellás családi földbirtokokon folyó gazdálkodásban nem beszélhetünk piaci integrációról. Az átlagos birtoknagyság 2,5 ha. Bár a századelőn végrehajtott tagosítás három birtoktestbe rendezte a családi szántóbirtokokat, a háromfordulós határrendtartásnak megfelelően, az örökösödési szokások, valamint a föld piaci forgalma következményeként, már a kollektivizálást megelőző években egy közepes családi birtok újra 10-15 parcellában feküdt a határ különböző pontjain. A termelőszövetkezeti gazdálkodás felszámolása után (1991) ez a családi birtokszerkezet restaurálódott. Az önellátás ethoszát középponti eszményként maguk elé állító gazdaságokban a termelőkapacitás legjelentősebb részét lefoglaló gabonatermelésből még a legnagyobb szántóbirtokokkal rendelkező gazdaságokból se vitték piacra a terményt. Ennek szükséglet fölötti részét tartalékolták és egy-egy termelési ciklus végén a készleteket felújították. A háztartások piaci szükségleteinek kielégítéséhez szükséges pénzt a tehetősebb családok állateladásból, a közepesek és a szegényebbek a családi gazdaságon kívüli munkavállalásból (idénymunkák idegen környezetben, városi szolgálás), vagy a folyamatosan gyakorolt kiegészítő tevékenységek jövedelmeiből szerezték meg. A legfontosabb melléktevékenység településszinten a mészégetés volt. A faluhatáron bőségesen létező nyersanyagok (mészkő, lombhullató erdők fája) és az állati igaerővel vontatott szállítóeszközökkel elérhető állandó felvevőpiac (az erdélyi Mezőség), valamint a helyi munkaerő-felesleg olyan feltételrendszert jelentettek, amely századokon keresztül folyamatos létfenntartó tevékenységként éltelte ezt a foglalkozást. Lokális viszonylatban társadalmi méretű jövedelemszerző tevékenység volt, csak a legszegényebb, igaerővel nem rendelkező családok nem folytatták. Ebben a gazdasági gyakorlatban a „döntéseket az önmagukra beállított háztartási egységek hozzák" {Sahlins 1973. 255.), a családi kisüzemek működtetéséhez minden munkaképes családtag hozzájárul. A termelés „munkaszervezeti egységét a család képezte és képezi, amelyen belül mindenki együttműködik a gazdaság megművelésében és amelyen belül mindenki elfogadja azt a tényt, hogy a családi birtok mindannyiuk közös megélhetését biztosítja" (Macfarlane 1994. 110.). Az önálló kisgazdaságok termelési tevékenységét századunk közepéig a helyi közbirtokosság intézménye integrálta egységes termelési szervezetbe (a háromfordulós határrendtartás a negyvenes évek végéig fennmaradt). A közbirtokosság működésére, irányító, felügyeleti szerepére azok az idősebb gazdák, akik részesei voltak ennek a termelési szervezetnek, úgy emlékeznek vissza, hogy akkor a gazdasági gyakorlatban rend uralkodott. A rend fogalmának gyakori felbukkanása az idősebbek emlékezetében feltehetően összefügg a termelőszövetkezeti gazdálkodás idején e vonatkozásban szerzett negatív tapasztalatokkal. Dolgozatunk célkitűzését szem előtt tartva, a továbbiakban válaszra váró kérdés, hogy a fent vázolt gazdasági környezetbe hogyan illeszkedett a helyi cigány lakosság és hogyan maradhatott fenn.
