Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Csíki Tamás: A román és a magyar etnikumú parasztság történeti kutatásának néhány problémája a kapitalizmus korában

A juhállomány összetétele volt az egyedüli, amely lényeges eltérést mutatott a különböző etnikumú falvakban. Aromán településeken az állomány 81,5%-át a merinó fajta(!) adta (ez a gyapjúnyerés szempontjából előnyös, bár a konjunktúra-hatások, kivált a kisparaszti gazdaságokban, már nemigen érvényesülhettek), míg a magyar falvakban továbbra is a hagyományos racka és cigája dominált. (Az angol húsjuh a magyar településeken valamelyest nagyobb szerepet töltött be, de tenyésztésük itt is periférikus maradt.) A fajtaváltás tehát egészen eltérő arányú volt, ami persze összefügg azzal - s ezt az értékelésnél nem szabad figyelmen kívül hagynunk -, hogy a juhtartás a magyar paraszti gazdaságokban szinte teljesen visszaszorult, míg a románság körében szerepe nagyobb maradt.

28 Mindebből arra következtethetünk, hogy a 20. század első évtizedében a román falvakban inkább az állattartás, míg a magyar településeken a szántótermelés fejlődött nagyobb ütemben. (Intenzív termelési viszonyok között a mezőgazdaság két fő ágazata nemigen választható el ilyen szervesen.) Ez természetesen a belterjesedés számára is más-más lehetőséget kínált, ami azonban nem lehetett olyan fokú (így a profilkülönbség növekedése sem), hogy az a piaci kapcsolatok számottevő bővülését eredményezhette volna.

29 Említettük, hogy a mezőgazdasági statisztikák többsége megyei bontásban közöl a termelésre vonatkozó adatokat, amelyek nemigen alkalmasak arra, hogy a különböző etnikumokra jellemző sajátosságokat feltárják. Csak néhány olyan kimutatás ismeretes, amely járásonként közli pl. a fontosabb termények learatott területi nagyságát, a terméseredményeket abszolút számokban és holdankénti átlagban is. Ezeket az adatokat az adott járások nemzetiségi arányaival összevetve már következtetéseket vonhatunk le a különböző etnikumok, a román és a magyar gazdaságok vetésszerkezeti sajátosságairól, az ugarhasználat mértékéről, a terméseredményekben, a jövedelmezőségekben megmutatkozó eltérésekről. Újra csak illusztrálásképpen 6 Bihar megyei járás ilyen jellegű feldolgozását mutatjuk be az 1901-es év termelése alapján.

30 28 Ez azt is jelzi, hogy a juhtartásban végbemenő fajtaváltás sem tükröz etnikai „specifikumot", illetve ennéj már erőteljesebben hatottak a gazdaságon belüli (talajadottsági, birtokstrukturális, piaci és egyéb termelési tényezők. (Vagyis etnikai szempontú megközelítés esetén is figyelmet kell fordítani ezekre.) Hiszen a juhtenyésztés nagy övezetei (ezzel együtt az ősi fajták dominanciája) azokban a Királyhágón túli megyékben volt a legjellemzőbb, ahol a szántótermelés feltételei a legrosszabbak voltak (de jelentős gyeplegelők álltak rendelkezésre), míg a kedvezőbb mezőgazdasági területeken (pl. a vizsgált Bihar megyei járásban) a román gazdaságok is csökkentették a juhállományt, végrehajtották a fajtaváltást, tehát követték az általános tendenciákat. Vö. KIJ. 1891. 49.) 29 Az elmondottakat támasztja alá - s ez jelzi, hogy a vizsgált korszakban hosszabb távon érvényesülő folyamatokról van szó -, hogy a tenyésztörzs-állománynak, illetve a fiatal állatoknak az aránya a román falvakban végig magasabb volt. Most csak egyetlen példát említve, az 1910-es évek elején a román falvakban a borjúk 61%-át hagyták meg továbbtenyésztésre, míg a magyar településeken csupán 36%-át. M. S. K. 41. k. 594-599. 30 M. S. K. 4. k. 84-87. Azokat a járásokat hasonlítjuk össze, amelyekben a legnagyobb volt a románság, illetve a magyarság számaránya. (A járásoknál a magyar és a román népesség viszonyszámát jelöltük.) A learatott terület természetesen nem azonos a vetésterülettel, így az adatok tájékoztató jellegűek, s csak a főbb aránykülönbségeket jelzik. (Ebben az etnikain kívül más tényezők is szerepet játszanak.)