Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)
Pozsony Ferenc: Etnokulturális folyamatok a moldvai csángó falvakban
Anyanyelvű iskola és egyház hiányában közösségeikben nem ismerhették meg a standardizált modern magyar nemzeti nyelvet. Időközben megváltozott az élet Moldvában és falvaikban is. Az átalakult gazdasági, társadalmi, politikai, művelődési viszonyokat nyelvileg is ki kellett valahogy fejezni. Éppen ezért a magyar nemzeti köznyelvvel való szerves és folytonos kapcsolat hiányában kisebb mértékben belső erőforrásokból (pl. belső keletkezésű szavakkal: lásd vasfonal 'kábel' vagy nagy verekedés 'világháború') pótolták a hiányt, de az esetek nagy többségében az őket körülvevő román nyelvű közösségtől kölcsönözték a modern, szakmai élet és élethelyzetekkel kapcsolatos szavaikat, nyelvi struktúráikat. (Márton 1972.) A változó valóság hatására az archaikus elemekben gazdag, ódon ízű, biblikus magyar nyelv már nem volt képes a megváltozott szituációk, viszonyok kifejezésére. A szülőfaluból szakiskolákba, ipari létesítményekbe eltávozott, városokban letelepedett családtagok nyelvhasználata fokozatosan egynyelvűvé (román) vált. A faluba visszatérő unokával a nagymama már csak románul tudott beszélni. Éppen ezért egy érdekes nyelvi szituáció jött létre: a gyermekek és unokák nyelvhasználata visszahatott a szülők és a nagyszülők nyelvhasználatára. Hogy gyermekeik iskolai, szakmai és városi munkahelyi integrációját, érvényesülését elősegítsék, utódaikat tudatosan nem tanították meg saját nyelvükre. Tehát a csángó családokban az érzelmi töltéssel rendelkező anyanyelv megszűnt létezni, az anya és fia nyelve nem azonos. Természetesen a magyar nyelv tudása, használata családonként, családtagonként, falvanként eltérő lehet. Ezt a nyelvi folyamatot tudatosan és mesterségesen is felerősítette a román állami hatalom intézményrendszere, mely a 19. század végétől csak a román nyelvű oktatást és a román nyelven elhangzó katolikus liturgiát engedélyezte az elemzett térségben. Ezeknek a tényeknek a következtében a csángó családokban, faluközösségekben a nyelvhasználat dinamikája, alakulása az átmeneti kétnyelvűség, kevertnyelvűség után fokozatosan az egységesülés felé tart, tehát ebben a szférában, vonatkozásban is megfigyelhető a moldvai román nyelvi rendszerbe, nyelvhasználatba való integrálódás. Ilyen szempontból modellértékű az úgynevezett északi csángó falvak esete (pl. Dsidafalva, Kickófalva, Halasfalva, Rotunda stb.), ahol a nyelvi asszimilálódás napjainkban befejeződött. Két-három faluban (Kelgyest, Szabófalva, Újfalu) már csak a negyven év fölötti emberek emlékezetében élnek passzívan (elsősorban) kötött, szakrális ódon ízű, „béna" magyar nyelvű szövegek, imák és vallásos énekek. c) A moldvai falvakban napjainkban akkulturizáció zajlik. A jelzett gazdasági, művelődési változások hatására a tradicionális paraszti kultúrát felváltja egy újabb közkultúra. A fiatal nemzedékek már nem körtáncokat járnak, nem klasszikus balladákat, keserveseket énekelnek, nem hímzett ingben, katrincában járnak. A századunk közepétől, a rádió és a tévé hatására a magyar nyelvű folklórt román műzenével, dalanyaggal cserélték fel. Különösen az 1989-es változások után falvaikban is uralkodóvá vált a nyugati eredetű közkultúra. Például a lészpedi fiatalok is már a legmerészebb nyugati zenekarokat hallgatják. Ezekben a falvakban érdekes jelenség az, hogy ez a változás, mely Magyarországon vagy Erdélyben viszonylag lassabban zajlott, az Moldvában pár év alatt történik. Ha Lészpeden 1989-ig az asszonyok csak lepelszoknyákban, fejkendőkben járhattak az utcákon, akkor manapság sztreccsnadrágban, festett hajjal vonulnak a templomba. Ezen már senki sem botránkozik meg, hiszen a munkaképes férfi lakosság fele Izraelben, fele pedig Magyarországon építőiparban dolgozik, s egy utcában legalább három diszkóbár található.
