Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)
Faragó József: A nemzeti jelleg megközelítése a népköltészetben (A magyar és román népballadák példája)
másik vonása egyszersmind az egyenlőtlen történelmi fejlődést is példázza: míg a kezdőés záróformulákból kirajzolódó énekmondói gyakorlat az évszázadokkal korábbi magyar népi kultúra nemzeti jellegéhez tartozott, de ma már csak történelmi emlék, addig ugyanaz az énekmondói gyakorlat - több évszázados késéssel - a mai román népi kultúra egyik nemzeti vonását képviseli - természetesen nem feledve, hogy hasonlóságaik mellett mindkettő más-más nyelven szólal meg, a kétféle anyanyelvű költészet (és zene) merőben más hagyományai és törvényei szerint, miként ezt összes párhuzamos magyar-román szövegpéldáink oly szembetűnően igazolják. Mikor szűnhetett meg nálunk a kezdő- és záróformulát igénylő énekmondói gyakorlat? Erre a folyamatra nincs, mert nem is lehet pontos választ adni; amennyire olvasmányaim tanúsítják, talán a 17-18. század fordulója táján divatozott utoljára, mint például 1684-ben a bizonnyal tábortűz mellett elhangzó Végbeli vitézek énekében: „Az ki ezt hallgatja s vitéz akar lenni / Az énekmondónak kész legyen pénzt adni!" A magyar epikus költészet tehát a hivatásos énekmondók ajkáról - amint régen mondták - „a nép ajkára" került, a közösségi használat pedig épp ellenkezőleg hat a műfaj sorsára, mint az egyéni előadás. Megszűnik a rögtönzés, mivel ez kizárólag az egyéni előadó lehetősége vagy kiváltsága, következőleg - a memorizálás kedvéért - mind a szöveg, mind a dallam nagyrészt állandósul, kikristályosodik, és a lánc- vagy füzérszerű sztichikus forma helyett izometrikus-strofikus formát nyer: egyenlő szótagszámú sorokba és egyenlő sormennyiségű versszakokba rendeződik. Legfeltűnőbb változása azonban a szövegnek az érthetőség határa felé tartó tömörülése, a közösségi emlékezet (kollektív memória) ugyanis nem képes szó szerint megőrizni olyan terjedelmes szövegeket, amelyet csak a rátermett és gyakorlott egyén tud elsajátítani és észben tartani. Meggyőző példa erre a Szentsei-daloskönyvben az egyéni előadó ajkán a kezdő- és záróformula 1212 sora, miközben Háromszéken a közösségi használatban a népballada kezdőformulája maximum 2 sor, illetőleg egészen eltűnőben van, a záróformulának pedig még nyoma sem maradt. A szövegtömörülés során balladáinkban törvényszerűen a cselekmény kerül túlsúlyba, mert kihull belőle minden olyan részlet, amely nem segíti-sietteti, hanem lassítja vagy gátolja a konfliktus kibontakozását és megoldását. A két fónnebb idézett szemelvény után a Duna menti román balladákhoz való viszonyításról eleve lemondva, még a lírai népköltészetünkben olyannyira kedvelt, megszokott természeti képek, hasonlatok, párhuzamok, ellentétek stb. is hiányzanak, mint ahogy hiába keresnők a színtér, a környezet leírását, részletezését is. A színhelyet a ballada mindössze megjelöli, de ezt is inkább csak olyan esetben, amidőn nélküle a cselekmény érthetetlen volna. Az előzményeknél sem időzik, legföljebb csak utal reájuk, többnyire azonban in médias res: a bonyodalom közepébe, a konfliktus lényegébe vágva kezdődik. Mivel a sűrített, gyakran egyetlen jelenetre összevont cselekményből minden kimarad, ami nem föltétlenül szükséges a megértéshez, az elbeszélés sodró erejű, szaggatott, gyakran sejtelmes lesz. így jön létre az a „balladai homály", amely ha nem is általános, de nem is elhanyagolható vonása klaszikus balladáinknak. E balladai homály legmélyebb, a műfaj „természetében" rejlő okát-magyarázatát Arany Jánosnak sikerült megragadnia legjobban 1861-ben Szász Károly verseiről írt bírálatában: „Természete a balladának (s annál inkább, minél népiesebb), hogy nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelemvilágra, nem a szomorú történetet, hanem annak tragikumát fejezi ki, mennél erősebben. Magokból a tényekből s járulékaikból, mint idő, hely, környület, csupán any47 Thaly Kálmán: Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok XVl-ik, XVII-ik és XVIII-ik századi eredeti kéziratokból. Pest, 1864. 1. 155.
