Balassa M. Iván: A parasztház története a Felföldön (Miskolc, 1994)
ÖSSZEGEZÉS
korban a növényföldrajzi környezet, a társadalmi-, gazdasági meghatározók azonossága, vagy különböző volta fontosabb tényezőnek bizonyul, mint az etnikai hovatartozás, melynek a jobbágyság szintjén a tudata egyébként még ki sem alakult. Ez tulajdonképpen a későbbi évszázadokban is tapasztalható, a XIX. században Felföldön - mint ezt a kötetben szereplő térképek is tanúsítják - az kimutatható, hogy például hol hatott intenzíven, vagy kevésbé a városi- mezővárosi-, kuriális építkezés, vagy hol pusztult le annyira az erdőtakaró, hogy tovább már nem lehetett fából építkezni, de a lakóház meghatározó jegyeit vizsgálva az sehol sem állapítható meg, hogy az adott településen magyarok, szlovákok vagy éppen ruszinok élnek. A XVI. század után ez, a nagytájinak tekinthető forma fokozatosan részekre kezd szétbomlani. Először a Sajótól, illetve a Sajó által meghatározott észak-déli vonaltól keletre eső területek válnak ki azáltal, hogy megoldódik a lakótér részleges füsttelenítése, majd a legnyugatibb rész azzal, hogy az alaprajz egy erőteljes, hosszirányú egymás mellé építéssel jellemezhető tendencia alapján bővülni kezd, és folytathatnám a sort az egészen kis, a XIX. század vége felé sokszor csak néhány egymás mellett lévő települést felölelő kistáji formákig. Ebben a XVIII-XIX. század fordulója, XX. század eleje közötti időszakban tehát továbbra sem beszélhetünk északi magyar vagy palóc házról, egyrészt, mert a kistáji variációk nem köthetők etnikumhoz (sem magyarhoz, sem a szlovákhoz), hanem egy adott, többirányú meghatározottsággal bíró területhez, másrészt, mert a típus egyes, BÁTKY Zsigmond által meghatározott jellemzői sincsennek meg - térben és időben eltérően még ki sem alakultak, vagy már túljutott rajta az adott terület fejlődése. Ez utóbbi BARABÁS Jenő északi házterületére is érvényes. A szamosi házterülettel kapcsolatosan ismét azzal kell mentegetőznöm, hogy részletes elemzése meghaladná itteni lehetőségem, de voltaképp munkám célkitűzésein is kívül esik. Itt csak arra hívom fel a figyelmet, hogy BARABÁS Jenő egy széles átmeneti területről szól az északi és a szamosi házterület között. Ez éppen az a vidék, melyet korábban a felföldi lakóházfejlődés során először önállósult makrotájként a Sajótól keletre regisztráltam. Amennyiben ennek bizonyítékai meggyőzőek, akkor az újonnan meghatározott házterület létét csak a központi vidékein tudom elfogadni, a határvonal szerintem egybeesik a gerendavázas, vesszőfonásos szabadkémények és a konyha hátsó része fölé boruló szikrafogók határával. Itt azután valóban van egy átmeneti vidék, hiszen például a Szilágyságban a szikrafogó, a vakkémény és a kijáró kémény egyaránt fellelhető 10 , és nyilvánvaló, hogy közülük az előbbi megelőzte az utóbbit. A szikrafogó még Szatmárban is feltűnt, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba Kispaládról áttelepített ház szerkezeti elemzése ezt bizonyította. Sajnos a szamosi házterület épületeinek múltjáról szinte semmi információval sem rendelkezünk, ezért még találgatásokba bocsátkozni is kockázatos, hogy vajon a XIX. századtól valóban meglehetősen önálló arculattal bíró lakóházaknak mi lehetett a történeti előzménye, hogy genetikailag az Alföld, Délkelet-Erdély, vagy éppen a Felvidék felé kapcsolódnak. 10. Kós Károly 1989. 38.
