Balassa M. Iván: A parasztház története a Felföldön (Miskolc, 1994)

ELŐZMÉNYEK

Előzmények AIX. század végén a meglehetősen változatos múltra visszatekintő Kárpát-medencében egy új nép, egy új hatalmi struktúra jelent meg, a magyarok. A népvándorláskor különböző hullámaival a térségbe érkezőktől a kortársi, vagy a közel egykorú híradások nem nagyon különböztették meg az új jövevényeket. A későbbi történeti értékelések, kezdve a krónikákon s folytatva a korai történeti munkákon, sem tettek sokat annak érdekében, hogy ez a kép módosuljon. A nagyállattartó nomád „előkelőbb" volta, szembeállítása a földet túró, ezáltal nyilvánvalóan röghöz kötött, eredetében - úgy társadalmilag, mint etnikailag - bizonytalan lakosságéval, hosszú évszázadokon keresztül jól megfelelt egy társadalmi osztály nemzetről vallott felfogásának. Ez a szemlélet azonban sajátos metamorfózison esett át, a letelepült, földművelő életforma történetileg életképesebb voltának hangsúlyozásával éppen azok lettek a társadalmi-kulturális fejlődés elöljárói és meghatározói, akiket a korábbi történelemfelfogás „alárendelt"-nek tekintett. Különös jelentősége van mindennek a népi építkezés korai korszaka szempontjából, hiszen ez a kultúrának egy olyan területe, mely rendkívül erőteljesen függ attól, hogy egy népesség letelepült, vagy valamilyen nomád életformát folytat, hogy gazdaságának alapja a földművelés, vagy az állattartás valamilyen formája. A dél-ukrajnai sztyeppén, az Etelközben élő magyar törzseket közvetlenül a Kárpát-medencébe beköltözés előtt a magyar történeti kutatás újabban félnomádként jellemzi

1

. Ebben a megítélésben nagyon eltérő életformák létezhetnek egymás mellett, a nomadizáló vezető rétegtől a földműveléssel foglalkozókig terjed az a színkép (nem beszélve itt most a rabszolgákról), mely ebben az életformában, gazdálkodásban helyet kap és egyben ki is egészíti egymást. Azt azonban meglehetősen nehéz pontosan megállapítani, hogy az össznépességnek - akár számszerint, akár arányában - mely része jellemezhető a két szélső pólussal, és a közbülsők melyikhez állnak közelebb, mely minősítés jellemzi őket jobban. Történettudományunk megállapítása szerint a honfoglalók száma mintegy 500 000 főre becsülhető. Mivel a fejedelemmel hadbavonuló lovasok az egykorú, de a későbbi híradások alapján is 20 000-re tehetők, a középréteg 100 000 fő lehetett. A vezetőréteg minden bizonnyal a néhány ezret, tízezret nem haladhatta meg . így tehát a honfoglaláskor a népesség nagyobb része, 60-70%-a közvetlenül részt vett a termelésben, állatot tartott, földet művelt, esetleg valamilyen kézműves tevékenységet folytatott. Az azonban csak sejthető, hogy a két alapvető gazdálkodási ágat űzők ezen belül hogyan oszlottak meg. Nagyon valószínű, hogy a Honfoglalás után a Kárpát-medence lakossága önellátó lett, ugyanis ettől az időtől kezdve nem találkozunk olyan híradással, mint a 870 körüli állapotokat jellemző Ibn Ruszta-Gardíztfbte, mely szerint: „(Állandóan) legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. 1. Ld. pl. BARTHA Antal 1984. 539-545. 2. Pl. GYÖRFFY György 1984. 647.