Balassa M. Iván: A parasztház története a Felföldön (Miskolc, 1994)

TÜZELŐK

A lakóház fejlődésének kiindulópontja a Felföldön egyetlen helyiségből álló, részben földbe mélyedő, esetenként föld feletti falú, téglalap alaprajzú építmény. Ajtaja egyik rövidebbik oldalán volt, tüzelőberendezése - valószínű szögletes, kőből rakott kemence - a bejárati ajtó mellett, szájával erre nézőén helyezkedett el. A XVIII-XIX. században ez a tüzelőberendezés már úgy kerül a szemünk elé, hogy tüzelőnyílása a lakóhelyiség belseje, a bejárattal ellentétes oldalon lévő ablak, ablakok felől van, és felette valamiféle szerkezet helyezkedik el, mely a füstöt, legalábbis részben, elvezeti. Ezt a tüzelőberendezést a XVIII. század első felében BÉL Mátyás úgy jellemzi, hogy „...nemcsak a szoba melegítésére szolgál, hanem a kenyér elkészítésére is"

1

. Közel kétszáz év elteltével, mikor RHAMM, Gustav az úgynevezett kelet-európai főzőkemencék legfontosabb jellemzőit veszi számba a nyolc jellegzetesség közül elsőként - mint legfontosabbakat - a következőket sorolja föl: 1. kenyérsütésre szolgál, azaz sütőkemence; 2. az étel elkészítésére, mint főzőkemence; 3. szobát melegíti, azaz fűtőkemence

2

. A XVIII. században találóan jellemzett tüzelőberendezés ezek szerint ebbe a tágabb összefüggésbe illeszkedik. A következőkben előbb a felföldi magyar lakóházak tüzelőberendezéseinek sok tanulságot rejtő terminológiáját vizsgálom, majd megkísérlem annak rekonstruálását, hogy a XVIII. századtól többé-kevésbé ismert tüzelőberendezések hogyan alakulhattak ki. Szervesen összefügg ezzel az épület füsttelenítése, a kémény kérdésköre, majd pedig a területünkön is felmerülő kandalló-problematika bemutatása után a hagyományos tüzelőberendezések eltűnésével, az újabb szerkezetek megjelenésével foglalkozom. 1. HADIK Béla 1926. 35. 2. RHAMM, Gustav 1908-1910. II. 2. 102.