Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)
NEMZETISÉGEK BÉKÉS-CSANÁDBAN
A HAGYOMÁNYŐRZÉS ÉS AZ ÉLETMÓD KÖLCSÖNHATÁSA EGY BATTONYAI SZERB CSALÁDBAN (A kenyérsütés ismeretanyaga) A népi táplálkozás kutatói megegyezhetnek abban, hogy a hazai (a Kárpát-medence klimatikus viszonyai közepette meghonosított növényi és állati kultúrához alkalmazkodott) parasztság étkezésének három fontos, mondhatjuk nélkülözhetetlen pillére volt: a) a kenyér; b) a tej és a tejtermékek; c) és kissé mögöttes pozícióban a sertésölés származékai. Nos, a kenyér, különösen a szegénység, s a takarékosan étkezők körében kulcsfontosságú szerepet töltött be. így a hazai szerbek táplálkozásában is, hisz esetükben számításba kell vennünk az ortodox vallás konzervativizmusát, hitéletbeli kötöttségeit; amiért is táplálkozásukban a táplálóbb zsír, a szalonna jelentősége csökkent mértékű. Adatközlőm (Jovicsin Stéváné, sz.: Neducsin Merka, 1907) családja erősen vallásos életet élt, szorgalmasan dolgozott és takarékosan használták fel azt, amijük volt. Ennek ellenére is azt mondhatjuk, hogy a Neducsin család a módos szerb parasztok közé tartozott. Az előbbiekből eredhet a család ragaszkodása a megszokotthoz, a már jól beválthoz. Különösen a nők tevékenységi területén, így a család mindennapi kenyerének biztosítása közben nagyfokú konzervativizmust lapasztalhatunk. Adatközlőm elbeszéléséből kitetszik, hogy a Neducsin családban az évszázadok alatt beidegződött cselekvésnek és a népi gondolkodásmódnak még csaknem zavartalan egysége, komplexitása volt, amely a múlt század végén még a totális paraszti társadalmat jellemezhette. Arról van ugyanis szó, hogy a hagyományos népi kultúrában az általunk vizsgált kenyérsütés is egy olyan munkafolyamat, ahol a liszt kezelésétől a kovászoláson, a dagasztéison, a kemence fűtésén át a fogyasztásig meghatározott technikai fogások, mondhatni termelési tapasztalat, gesztusokban kifejeződő magatartási norma, majd ezt irracionális magyarázattal értelmező népi szokásanyag, folklórkincs is együttvan. A hagyományozódás a szóbeliségen alapult: egyfelől a beleszoktatás, a beletanítás, másfelől a be le szokás, a be le tanulás szigorú rendje érvényesült. Adatközlőm családja, akik belcumíloiták a paraszti életbe, tősgyökeres batlonyai szerbeknek számítottak. Apja Neducsin Vója (Battonya 1887), anyja Jaksity Merina (Tornya 1887) 1906-ban kötöttek házasságot. Divatos volt a két szomszédos település fiataljainak összeházasodása. Tornyán, a feleség falujában esküdtek meg, majd (ahogyan megkövetelte a szokásrend) a férj családjához, Battonyára költözött a fiatal házaspár. Két gyermekük született, egy lány és egy fiú. Az apai nagyapa, Neducsin Nenád kanász-gyerek volt Vidiczki András, módosabb szerb gazda tanyáján. Árván nőtt fel. 19 éves koráig egy helyt szolgált, 20 éves volt, amikor megházasodott. Gazdája hozzáadta a lányát feleségül, s ott is maradtak az após tanyáján (!), közel Mezőhegyeshez. Neducsin Nenád lótenyésztéssel alapozta meg családja jövőjét. Remonda lovakai tenyésztett. Végtére 12 fertály (3 egész jobbágytelek) földet gyűjtött össze az öreg Neducsin, aki nagyon szigorú, takarékos ember hírében állott. Négy fia és két lánya volt, akiknek személyenként egy-egy darab szántóföldre tanyát épített. Ezek aztán télen-nyáron kint dolgoztak, kint éltek a tanyán. Az unokák pedig a faluban lakó nagyszülők körül nevelkedtek. Általuk ismertek meg a paraszti élet minden munkáját, a szokásokat is ők nevelték beléjük. A tornyai nagyszülőkről keveset hallani. Lányukra hat hold földet hagytak, de azt is elvágta 1920ban az országhatár. A szülők számontartották, hogy melyik darab föld kinek, kinek az S 7
