Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)
NEMZETISÉGEK BÉKÉS-CSANÁDBAN
alakoskodók elnevezése maszka vagy maskara, mellettük azonban a szűrösök megnevezés is fellelhető, amely más szokásanyagra utalhat. E vonatkozásban tanulságos a Vendelkultusz is, amely közismerten német eredetű, s az ideérkezett németek körében bizonyosan általános lehetett. E kultusz még sem általános, illetve egységes, s még a békési települések esetében is elkülönülésről tanúskodnak adataink. Eleken és Almáskamaráson nyomokban élt, Berényben hiányzott, Gyulán annyira dominált, hogy a szomszédos magyar parasztok is átvették a kultusz lényegét, az állatigázás tilalmát. Máskor azt tapasztaljuk, hogy az itt élt németség életében egy-egy intézményesített vallási kultusz (mint a Vendel-búcsú Almáskamaráson, Márton-búcsú Aradszentmártonban) helyettesítette, közömbösítette a népi hagyományokat. Ezért nem volt jelentős a Vendel-, vagy a Márton-kultusz e falvakban. Tehetünk is egy kísérletet arra, hogy a békési német néphagyományban az egymásra rétegeződött elemeket kimutathassuk; s erre alkalmasnak látszik a már emlegetett Vendelnapi szokásanyag! a) Gyulán a szokás lényege a római katolikus németek körében az, hogy ezen a napon nem igázták a lovakat; Vendel napja a lovak ünnepe volt. Tehát csak a lovak védőszentjeként tisztelték Vendelt. Ehhez kapcsolódott a Vendel-napi szentmise is. Az első Gyulai Józsefvárosi Földész Társulat (német parasztsága) ilyenkor szentmisét mondatott, s azon a parasztgazdák, gazdálkodó férfiak résztvettek. A kultusz oly erősen élt, hogy a gyulai magyar parasztok is átvették a ló igázására vonatkozó tilalmat. b) Eleken az ugyancsak római katolikus közösségben e kultusz tartalma nem azonos az előbbiekkel, hiszen Vendelt az állatok (!) patrónusaként tisztelték, s e napon Vendelhez fordultak, hogy távol tartsa a vészt gazdaságuktól. c) Almáskamaráson, bár a lakosság eleki származása nyilvánvaló, mégis visszatér a lovak patrónusa motívum. De a népi kultusz hatását nagymértékben ellensúlyozta, közömbösítette a r. k. egyház hivatalos ünneplése, lévén Szent Vendel a templom védőszentje. d) Az evangélikus mezöberényi németek körében nyomát sem találjuk a Vendel-kultusznak. A fentiekkel kapcsolatban figyelemre méltó Szabadfalvi megállapítása: „A Vendelkultusz és a szokások Németország déli területéről származtak be, mégpedig a XVIII. sz. folyamán, amikor eredeti kultuszhelyén felvirágzott, s expanziója a legnagyobb volt". Ez esetünkben teljesen egyértelmű helyzetet teremt, de a további elemzéshez is fontosak Szabadfalvi eredményei: „Németország területén fejlődtek ki legerősebben, s terjedt cl rohamosan". 76 A Vendel-kultusszal tehát úgy kell számolnunk, mint az anyaországból magukkal hozott német, népi kultusszal. A megőrzött kultusztöredékek arra utalnak, hogy a békési németek a Vendel-kultusz szempontjából nem azonos területekről települtek hazánk területére (pl. Elzászban, Württembergben és bajorfrank területeken istentiszteleteket tartottak a Vendel-kultusz keretében). Másrészt Mezőberényben a kultusz hiánya arra utalhat, hogy a XVIII. sz.-ban fénykorát élő - s a római katolikus egyház inspirációiból is táplálkozó - Vendel-kultuszt a reformált evangélikusok már nem vették át, éppen a vallási különbözőség, illetve az elvándorlás időhatárai miatt sem. 76 Szabadfalvi József 1964. 49.
