Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

Orosz István: BENCSIK JÁNOS 60 ÉVES

BENCSIK JÁNOS 60 ÉVES Csaknem négy évtizeddel ezelőtt, 1953 szeptemberében találkoztunk először. Elsőéves történelem szakos hallgatóként méregettük egymást a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem XII-es tantermében - már nem emlékszem pontosan - vagy Szabó István, vagy Gunda Béla professzor előadása előtt. Antropológiai ismereteim bővülése után csak később jöttem rá: mokány alkatával, jellegzetes arcvonásaival akár példája is lehetett volna valamelyik kézikönyvben az alföldi magyarnak. Első beszélgetéseink alkalmával azonban nem ez tünt fel, hanem az a tudatosság, amellyel életcéljának megvalósítására készült. Szabadi Imre barátjával együtt már egyetemi tanulmányainak megkezdésekor eldöntötte, hogy néprajzos, a paraszti hagyományok és a népélet kutatója lesz s ezért is jelentkezett a Gunda Béla vezetése alatt álló Néprajzi Intézetbe, amelynek akkor önálló hallgatósága nem volt, de a történelem szakosok kél féléven keresztül kötelezően hallgattak tárgyi, a magyar szakoson pedig szellemi néprajzot. Negyven év alkotótevékenysége igazolja, hogy Bencsik János hü maradt korai elhatározásához, s megfeszített és szívós munkával a magyar társadalomnéprajz érdemes kutatói közé emelkedett. Hatvanadik születésnapján bizonyára ő is számvetést készít eddigi tudományos életművéről. A baráú köszöntő szavak természetesen ezt nem végezhetik el helyelte s mindazok helyett, akik mérlegre teszik alkotásait, mégis - úgy vélem - hozzájárulást jelenthetnek egy alkotó élet főbb szakaszainak és teljesítményének értékeléséhez. Bizonyára Bencsik János is egyetért velem, hogy döntően lársadalomnéprajzi tudományos tevékenységének hasznára vált a történelem, illetve magyar szakos diploma. (Mindkelten az akkori egyetemi oktatási rendnek megfelelően történelem szakosként kezdtük, de magyar-történelem szakosként fejeztük be az egyetemei.) A történeti források behaló és alapos ismerete nélkül ma már aligha lehel érdemleges teljesítményt felmutatni a néprajztudomány legtöbb területén. Bencsik János kiváló ismerője és értő felhasználója a történeti forrásoknak, sokat profitált abból, amit a Szabó István vezette debreceni Történelmi Intézetben tanult. Van azonban egy másik lényeges jellemzője is tudományos munkásságának: a recensanyag és a történeti források együttes és öszszehangolt felhasználása a társadalomnéprajzban. Mint a debreceni iskola más tagjai, ő is kiválóan elsajátította Gunda Bélától és az ötvenes években mellette tanársegédként dolgozó Szabadfalvi Józseftől, Varga Gyulától, Nagy Benjámintól és Ujváry Zoltántól a terepmunkát, szenvedélyes gyűjtővé vált, mesterévé annak, hogyan lehet a történeti forrásanyag hézagait a gyűjtések adataival kiegészíteni és ezáltal a vizsgált jelenségről hiánytalan ábrázolást adni. Bencsik János semmit sem kapott könnyen az élettől. Családi körülményei hosszú éveken keresztül nem segítették, inkább gátolták a tudományos pályán való elindulását. A vidéki tanárok sanyarú sorsát is elég hosszasan kellett megtapasztalnia, annak minden kicsinyes irigységeivel, provincializmusával együtt. A hajdúböszörményi, a gyulai, majd a tokaji múzeum igazgatói beosztása teremtett olyan körülményeket számára, amelyek között tudományos alkotótevékenysége teljes egészében kibontakozhatott. Lehetetlen észre nem venni, hogy Bencsik Jánost tudós kutatóként is izgatta az a táj, a középső Tiszavidék, amely őt felnőtté nevelte. Bármely részén is élt az országnak, visszatért e régió múltjához. (Egy jobbágyközösség gazdasági, társadalmi élete az úrbérrendezéstől a jobbágyfelszabadításig; A gyűjtögető gazdálkodás emlékei a Tisza mentén, a volt alsó szabolcsi falvakban; Adatok a népi építkezés ismeretéhez a Közép-Tisza vidékéről; Csege szabadmenetelű jobbágyfalu társadalomrajza stb.). Tiszacsege mellett Polgár egykori hajdúváros sajátos múltja volt az, amelyet