Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

TISZA-MENTE ÉS A HAJDÚSÁG

formaváltozata is. A kisbunda rugalmasan alkalmazkodott a női igényekhez, a használathoz, rövidebb, könnyebb volt, hisz nem dolgoztak benne a határban. 2. A díszítésre való hajlam először a nyersbőr színezésében mutatkozott meg (a leltárak festett bundájal). Ezt követte a színes, festett irhával történő díszítés, az irhás bunda az 1900-as évekig volt használatos. A színes virágornamentika keveredhetett az irhás díszítéssel, vagy egyedül is szerepelhetett, mint a palóc hatásokat őrző Polgáron. 3. A kisbunda utolsó fejlődési fázisa a fekete selyemmel varrott virágos ornamentika, alapanyaga pedig a fekete rackajuh bőre.

16 A juhtartásban bekövetkezett fajtaváltás miatt körülményesebb lett a beszerzése és drágább az alapanyaga. A merinójuh bőréből bekecset, ködmönt készítettek. A bekecs díszítmény nélküli volt, s munkaruhaként alkalmazták, bár Polgárról díszített formát is ismerünk. A díszes, prémes, de nem hímzett, testhez szabott ködmön a Hajdúságban az úriasszonyok viselete volt. Az 1930-as években a parasztasszonyok körében is terjedni kezdett, de mégsem vált általánossá, mert az olcsó és mutatósabb textíliák kiszorították. 4. A női viselet differenciálódásának lényege az, hogy az alapanyag előállításában váltás következett be (rackajuh-merinójuh). Ahol a juhtartás, de különösen a rackajuhtenyésztés dívott, ott a juhbőrből készült ruhadarabok, közöttük is a kisbunda még tovább élt. így egy fél évszázadig használatos volt Hajdúböszörményben, Hajdúnánáson, Hajdúdorogon a kisbunda, s alapozva a hajdúsági parasztgazdák konzervatív állattenyésztési gyakorlatára még évtizedekig működhettek a bunkakészítő szűcsműhelyek. 5. A kisbunda a hajdúsági parasztasszonyok legarchaikusabb és legigényesebb viseletdarabja volt. Értéke is ezt igazolja. A viselete a kisbirtokosok rétegéhez való tartozás szimbóluma volt az 1910-1940-es évek között. 16 Béres i. m. 354.