Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

TISZA-MENTE ÉS A HAJDÚSÁG

menyecske, amikor 1930-ban az új kisbundájában felment az istentiszteletre, akkor a templomban „ahol ült, mindenkinek olyan kisbundája volt, mint az övé". S ha az ülésrendet és a társadalmi rétegződést összevetjük, a fenti megállapításunk helyessége bizonyos. Más adatközlők így fogalmaztak: „Módosabb parasztasszonyoknak volt kisbundájuk." „Az anyám is szeretett szépen járni, hát kisbundát csináltatott." Bagossi Imre 40 kat. h.-as parasztgazda felesége viszont a hagyományhoz ragaszkodott, ezért viseli napjainkig a kisbundát. Férje így fogalmazta meg véleményét: „A gazdaasszony úgy volt ékes, ha bundája volt. Az úrhatnámok kabátba jártak, szégyellték felvenni a kisbundát. Az igazi gazdaasszony kisbundában járt." Természetesen az iparos feleségek között is akadt kisbundás, de csaknem mindig kimutatható ezek kapcsolata a paraszti osztállyal. Polgáron, színes lévén a kisbunda, a módosabb parasztmenyecskék viselték. Tiszacsegén és Egyeken már nem ilyen egyértelmű a bundaviselés és a társadalmi rang kapcsolata. Többen úgy tudják, hogy a lány a kisbundát jegybe kapta vőlegénye szüleitől; a lány szülei pedig szűrt rendeltek a vőlegénynek. A szűrhöz kucsma, a kisbundához pedig fikető járt. Az ajándékokat aztán a kézfogóban adták át a fiataloknak. Mások a vásárban szerezték be a jegyajándékot, ha azonban nem akadt tetszésükre való, akkor felvállaltatták valamelyik mesternél. Jobban kedvelték a rendelt, a mondvacsinált kisbundát. Úgy is mondották, hogy „váltóba" készült. Az ilyen bunda, mint általában a rendelt áruk, 1-2 koronával, majd pengővel drágább volt. A készíttetők megállapodhattak persze a vásárban is (mint Bige Ferenc dorogi szűccsel, 1907-ben), s a mester kivihette a kész terméket a tanyára is. Más adatközlőim szerint a bunda beletartozott a stafírungba, a hozomány része volt. Fehér Imréné árva lány lévén, a bátyja tartotta számon, hogy a húgának mikor kell a kisbunda, s 1900 őszén meg is vásárolta az árva pénzéből. Hajdúdorogon a lánynak, ha elérkezett az idő, ha férjhez ment, ha nem, a szülei megvásárolták a bundát. Balogh Sándorné (Böszörmény) még lány korában, 1926-ban maga rendelte meg a kisbundáját. Ennek ellenére mégis általános szokás volt, hogy a fiatal menyecske kapta meg a kisbundát. Nagy Sámuelnénak az anyja házasságkötésük után 2 évvel vásárolta meg. Töröknének azt mondotta az apja: „No, van egy gyereked, kapol egy kisbundát. Eddig nem fáztál, de mostmár kell a melegebb őtözet." Hárman voltak lányok, mind házasán (a legfiatalabb 1933-ban) kapott egy-egy kisbundát a szülőktől. Feketénéék is hárman voltak lánytestvérek, neki is azt mondotta az anyja: „Nekem is megvették a kisbundát, amikor férjhez mentem, neked is megvesszük." Négyéves menyecske volt, amikor megkapta a kisbundát. A két húgának azonban már nem kellett a kisbunda (1935!), ők az árát kérték, ezen aztán kabátot vásároltak. Természetesen olyan fiatalok is akadtak, akik maguk vásárolták meg a kisbundát, s szerintük nem tartozott a hozományhoz. Bagossi Imréék két év múlva (1929) rendelték meg Csibi Barkó Sándor szűcsnél. Löki Istvánnénak azonban soha nem telt kisbundára: „Mindig mondtam a férjemnek, hogy vegyünk egy kisbundát vagy csináltassunk, de ő nem volt benne. Szűkibe voltunk a pénznek (1919-20)." Az anya halála után a kisbundát a legidősebb lány örökölte. Rácz Jánosne 1909-ben, 17 évesen kapta meg az anyja bundáját, s mindjárt viselte is. Lökiné a nagyanyja nyüttes kisbundáját kapta örökül. A kisbundát több generáció viselte egy időben. Több adatközlőnek az anyja, sőt a nagyanyja is kisbundában járt a templomba, a piacra. A családhoz tartozó nők egymás kisbundáját kölcsönösen használhatták. A lányok visszajártak anyjuk kisbundáját kölcsönkérni. Szálkainé nagynénje azért kölcsönözte testvére kisbundáját, mert a piacon árulgatott abban. A jó munkájáról ismert szűcsöt egymásnak ajánlgatták a parasztcsaládok. 1924-ben a hajdúnánási Jóna nevű szűcsöt azért keresték fel Nagy Sámuelek, mert helyben „ilyen virágos kisbundát nem készítettek." Jóna Bélának 1930-ban Törökék kikötötték, hogy „ne