Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

TISZA-MENTE ÉS A HAJDÚSÁG

A fiúk, amikor hajadonfőtt kezdtek járni, nem viseltek kalapot, akkor a mellükre tűzték a rozmaringágat. A lakodalomba minden legénynek a menyasszony vett rozmaringágat. A kalaphoz ritkán tettek virágot. Csak a piros rózsát és a piros mályvát kedvelték. Egyik adatközlőm szerint a fekete lajbin csak a piros virág mutatott szépen. A hajápolást régebben ritkán végezték. Egyik adatközlőm szerint ritkán mostak hajat, mert akkor fejfájósak lesznek. Ha fejüket mosták, akkor mosószappannal, esővízben történt az. A hajukat lekötötték kendővel, az alatt jól megkelt. A férfiak még ritkábban mostak fejet, nem egy-két idős embert ismertek adatközlőink, akik 20-30 év óta nem mostak fejet. Hajápoláshoz a disznózsírt vagy disznóhájat használták. Ezt azért alkalmazták előszeretettel, mert simává tette a hajat. Meggyesi Gáspár szerint disznóöléskor a hájat kivették a jószágból, hashártyával kifelé összevarrták, olyan gömbölyűre formálták, mint a gömbicet, a belsejét megsózták, kantárba tették és felakasztották a kéménybe a füstre. Az nem állt a teknőben a sóban, hanem állandóan a kéményben volt. Ha kellett valamilyen célra a háj, akkor létrával felmentek, levágtak belőle egy darabot és azt az élésládába tették. Innen használták el a hájat, amikor kenyérre kenték, vagy amikor hajápoláshoz vettek belőle. Ilyenkor egy kis darabot levágta, szétdörzsölték a kezükben, és lesimítgatták a hajat vele. Az ilyen embernek a haja hasonlított a zsíros táskához. Ha rásütött a nap, akkor még csepegett is belőle a zsír. Nem szerették a polgáriak, hogy egy szál hajuk is elálljon, ezért amikor már a háj kiment a divatból, akkor disznózsírt használtak, vagy az egyre jobban elterjedő hajolajat kenték a hajukra. A fejlődéssel párhuzamosan egyre jobban kiszorult a háj és a disznózsír. Az 1920-as években jobbadán már piszkosnak tartották a zsírt, s ezért helyette szappanos esővizet használtak a haj lehúzásához. így szépen lesimult a haj. A hajból az élősdieket vagy kifésülték, vagy petróleummal ölték ki. Az asszonyok kétfajta fősül használtak. A fésülködő fősüt és a kontyfösüt. A fésülködő fősű két részből állott, simító része és bontó része volt. A simítófösű a tetűt is kifogta a fejből. A kontyfősűnek három-négy, rendszerint hosszú foga volt. A lányok nem használtak a hajukba fésűt. A fésűt vagy a vásárban, vagy a boltban vásárolták. A hajhoz számos hiedelem tapad. Varázsos erejébe vetett hit ott kísért a szokásokban. Azt tartja a polgári ember, a hajat nem szabad eldobálni. A kifésült hajat feltekeri az ujjára és a tűzbe dobja. Ha nem ég a tűz, akkor is a tűzhelyre veti, hogy ne szóródjon széjjel. Azt mondják, hogy nem szabad eldobálni, mert aki eldobálja, annak elmegy a haja. Azt is mondják, hogy az eldobott haj fejfájást idéz elő. A kifésült hajat és a körmöt nem szabad eldobálni, mert akkor a túlvilágon nagyon nehéz lesz összeszedni ezt a hajat és a körmöt. A halott haját sem szabad eldobni, el kell égetni. A hajnak szerep jut a különböző babonás eljárásokban is. Ha megigézték a gyereket, egy kis parázsra elvetett hajat és elvetett seprűből egy darabot rátettek, majd süveges cukor fekete papírját tették rá. S ennek füstjében füstölték meg a megigézett gyereket. A haj szerepére az a tény is rámutatott, hogy a férjhez ment lánynak nem szabad fejét fedetlenül hagyni. Fokozott mértékben kell ügyelni hajára, fejére a gyermekágyas asszonynak.