Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

TOKAJ-HEGYALJA

tasson."

230 Természetesen Tokaj a legények vándorlásának egyik állomása lehetett. S a fenü eset nem egyedül állott. Másként nem is helytálló Lucskai Erzsébet panasza: „Gonda József Csizmadia Mester Legény az édes atyám mellett 33 heteket töltött volna el, azon üdő alatt nagy barátságban lépvén velem (mondotta nekem) ő engemet Feleségül el vészen, amely szín alatt ugyan csak meg is estem tőlle."

231 Egy pereskedésből kitűnik az is, hogy a századforduló táján már női szabók is működtek Tokajban. „Mikor az Innep közelgett szorgos lévén a szabó mestereknél a varró munka", s az újonnan érkezett Ajzenkrauth Ábrahámné (zsidó asszony) is munkához jutott.

232 A szabók jó hírére vetít fényt Matzák András kérelme (1826), melyben előadta, hogy „Tokaj várossában 21 évig szolgált, s most Kassára akar menni".

233 Ez bizony rangot jelenthetett! Egy erős céhről lehetett szó, hiszen joggal panaszolták, hogy „Városunkban szabó kontárok szaporodnak", s megállapították, hogy jogtalanul jártak el, amikor „legényeket tartanak, inasokat szabadítanak fel".

234 Az invesztigáció iratkötegében a város kézművességével kapcsolatban is találhatunk adatokat. Ebből megtudhatjuk, hogy a „régi czéh artikulusait" úgy szabták meg, hogy a közös céhben lakatosok, szíjgyártók és csiszárok társultak.

235 A mesterek görögök elleni panaszában (1766) olvashatjuk: „Városunkban sem Gomb kötő, sem Széjártó és más mester emberek a magok élelmeket mesterségek által nem folytathattyák és el is szegényedtek, portiójokat sem fizethetik az Görögök mia."

236 És amikor 1773-ban a közös céhről beszélnek a tokajiak, azt mondják, hogy az „új articulusokat" asztalos, lakatos és üveges mesterekre alkalmazták. Eszerint a céh „állandó taxája" 30 Rft, „ha (azonban) valamelyik mester ember fia más mester ember özvegyével vagy lányával" köt házasságot, csak „fele taxáját fizeti". A céhlevél 8. pontja utal az értékesítés körüli gondokra: „Az mi czéhükben lévő mester embereken kívül kereskedőknek és görögöknek a mi munkánkból kereskedni ne légyen szabad és hogy ha vásárra hoznák is olyatén munkákat (...) szabad légyen azokat el szedni." 1779-ben „Az üveges, Asztalos és Lakatos mesterségekbül öszve állott czéh béliek" Mária Terézia királynő által megerősített levelet kaptak. Nyilvánvaló, hogy a későbbiekben e czéhlevél előírásai szerint dolgoztak. Vegyük sorra e szakmák tokaji mestereit. Az egyik legjelesebb üveges Üveges alias Nóvák Ádám volt, aki több alkalommal viselte a főbírói tisztet.

237 Szinte kibontakozik Sáli Mátyás üvegcslegény panaszából a mesterség helyzete is: „Johannes Simonidesné Diós Győri Hultásné Néném Aszszony engemet (...) üveges mesterségre ki taníttatott (...) felszabadulván nagy városokban, Debrcczen, Pesth, Posony, Morva országba, Brinbc, Nikilsburgba vándorolván, dolgoztam (...) Üveges alias Nóvák Ádám úr ott való létemet (ti. Tokaj) meg tudván műhelyébe be állottam (...) feleségével (ő) többnyire az üveg Huttába lévén (magamra maradtam)."

238 Fekete György pedig tevékenységét így adta elő: „Én kereskedő és boltot tartó üveges, de magános ember vagyok, mesterségem vagy 230 Uo. törv. ir. 1781. és tan. ül. jkv. 1808. No. 238. 231 Uo. 1826. No. 101. 232 Uo. 1800. No. 70. 233 Uo. 1826. No. 62. 234 Uo. 1829. No. 220. A kontárok: Grinvald Ignác zsidó, Gróman Sámuel, Tokaji Sámuel, Szigeti Sámuel, Gruncsák Mátyás és a keresztúri czéh tagja, Pakornyik Mihály. 235 Uo. investigatio, 1772. 236 Uo. 237 Uo. vö. a névsorokat. 238 Uo. törvényszéki ir. 1778.