Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

NEMZETISÉGEK BÉKÉS-CSANÁDBAN

kosár a párral. Vigyázni kellett, mert könnyen elromlott a pár. Hogy ereje legyen, gyúrás közben hármat cuppantottak. A kenyérsütés idejét nem határozták meg előre. Amikor elfogyott, akkor sütöttek újat. Inkább kedden, szerdán és csütörtökön. Peteken soha. Szombatra sem hagyták, mert akkorra más munka is akadt bőven. Kenyérsütéshez a szükséges mennyiségű párt előre beáztatták, egy e célra használt cserépfazékban, és ugyancsak ilyen edényben vizet is melegítettek, miközben bekészítették a teknőt és a lisztet. A munka állandó helye a lakószoba, a kemence előtti térség volt, soha másutt, sem télen, sem nyáron. A teknőben lévő lisztbe egy lyukat készítettek, s arra ráhelyezték a köröszfóX (cruce vagy scarifó, oseka vagy sevaljka), vagy a Icenyérrácsoí, s erre a szőrszitát, majd átszűrték az áztatott párt. Vízzel le is öblítették, hogy átmossák rajta a pár erejét. Az 1930-as évektől élesztőt is használtak a párba, hogy biztosabban keljen a kenyértésztájuk. A kovászolás (kovász = aluat da pitä, kvasac) abból állott, hogy az átszűrt párt liszttel hígra keverték egy fa lapockával. A köröszfát visszatették a kovászra, a lapockát bennehagyták és leterítették a kenyérsütő abrosszal (masäri{ä dä pitä, carSav za nacve). Tetejére párnát helyeztek, hogy melegben legyen a kovász, tudjon kelni. A köröszfa féltett tárgy volt, s mielőtt a kovászra helyezték, a gazdaasszony megcsókolta. Ezzel is biztosítani óhajtván a kelést. A kovászolásra még előző délután és este kerítettek sort, s korán reggel kezdtek a dagasztáshoz. Éjjelre semmit (egyetlen eszközt sem) vittek ki a szobából. Felkeltek reggel és kibontották a kovászt, elegendő langyos vizet öntöttek hozzá, se nem sokat, se nem keveset. A jó gazdaasszony pontosan tudta a mennyiségét. Ha lágy maradt a tészta, akkor elterjedt a kenyér, ha kemény maradt, akkor meg nehezen kelt meg. Csak akkor kezdtek a dagasztáshoz (dagasztani = främirtä, mesiti), amikor lerogyott a kovász, s addig dagasztották, amíg megfelelőnek nem érezték a tésztát. Pattogott a kezük alatt a tészta. A kész tésztát felhajtották a teknő végébe, rövid ideig pihenni hagyták, majd kiszakították a kenyereket. A szakajtókosárba kendőt terítettek, s bele a kenyértésztát. A tele kosarak a kemence patkáján állottak, ismét párnával letakarva, hogy jobban kelljenek. Úgy kellett kiszakítani a kenyereket, hogy egyetlen osztással elegendő nagyságú tésztát vegyenek ki a teknőből. Ellenkező esetben a később hozzátett tészta oldalt kiforr sülés közben, a kenyérnek domó]a lesz (cursura, pupuska). Úgy mondották a szerb asszonyok, hogy kifutott a kenyér (je iskipija lebac). Míg a kenyér kelt, addig befűtötték a kemencét. A fűtés eszközei a szévonó (driglu, ogrnalo) és a piszkafa (jeraq, zaraci). A kemence száját pedig az élőiével (alitäu, petar) zárták el. Azalatt, míg a kemence fűlt, minden eszközt kihordták és megtisztították, illetve helyére rakták. A teknőben maradt hulladékot, a vakarékot soha nem sütötték meg. Azt tartották, hogy akkor vakarék, értéktelen lesz az egész életük. Ezt megtartották, s a következő sütéskor a párhoz tették. A kenyér bevetését sütőlapáttal (lopató da pitä, lopota za hieb) végezték. Előbb kezükkel keresztet vetettek rá, ráborították a kenyeret. Gyorsan megmosták, késsel felvágták az oldalát, hogy magosabb legyen és betolták a forró kemencébe. „Azért vágtuk fel oldalt, hogy ott kapjon levegőt a tészta, s ott forrjon ki, a vágásnál." A kenyér bevetése után a lapáttal keresztet vetettek a kemence szájára, majd kezükkel (összefogva három ujjukat) szinte hármat cuppantottak, s mindez azért, hogy magasra emelkedjen a kenyér. A szakajtókosarakat az asztalra egymásra dobálták, ruhával együtt. A bevetést követően a kendőket összefogták és a kemence szája előtt megrázogatva újra cuppantottak. A szájukkal lefelé egymásba rakott kosarak szerepe is az, hogy a kenyér magas legyen.