Bencsik János: Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII-XX. században (Miskolc, 1993)

NEMZETISÉGEK BÉKÉS-CSANÁDBAN

CIGÁNY AMULETTEK Évszázadok óta élnek velünk együtt a cigányok, pontosabban az egyes cigány törzsek kisebb-nagyobb lélekszámú, rokonsági alapon szerveződött csoportjai. A környező társadalom és az adott települések peremére szorulva, erős elszigeteltségben tengették életüket. Elnyomorodásuk különösen a XIX. század elejétől szembeöüő. Ekkorra a falvak és kisvárosok lakóinak jelentős része is elszegényedett. A falusi kézművesség és a kisiparosság elszegényedésével párhuzamosan a gyáripari olcsó termékek piaci térhódítása tetőzte be a folyamatot. A nemzetségi típusú cigány csoportokat összehasonlítva azt tapasztaljuk, hogy szokásaik, életmódjuk, ismereteik kisebb-nagyobb mértékben eltérnek, s e különbségek napjainkig fennmaradtak. Ennek ellenére léteznek táji csoportok - nem minden esetben földrajzi fogalom ez -, melyeken belül a nemzetségi diaszpórák (vérségi közösségek) összetartozásának több jele kimutatható. E körben erősebben tartják rokonságukat, párválasztásuk is döntően e körben zajlik, és szükség esetén menedéket nyújtanak egymásnak. A környező társadalomnak a cigányokhoz fűződő kapcsolatait a prakticizmus jellemezte. Ennek következtében a cigányokról gyűjtött ismereteink eklektikusak és leíró jellegűek. Az érdeklődés előterében a cigány nyelv és a cigány folklór áll ma is. Akadtak kutatók (mint a Gyulán élt és fiatalon elhunyt Erdős Kamill is), akik túljutottak a kezdeti nehézségeken, és idejüket, olykor életüket is a cigány mikroközösségek belső életének, szokásainak tanulmányozására áldozták. A mi figyelmünket Erdős Kamill (1924-1962) a cigányok méltóbb megismertetéséért folytatott szívós küzdelme irányította a cigányságra. E társadalmi szükségből született a gyulai Erkel Ferenc Múzeum Cigány Archívuma is. E közgyűjtemény alapját az Erdős Kamill-féle hagyaték megvásárlása vetette meg. Jeles ciganológusunk hagyatékában, más tárgyakkal együtt, több amulett volt. Azóta számos tárggyal gyarapodott e tárgyi együttes, s a velük kapcsolatos hiedelmekre is találtunk adatokat. Erdős Kamill megfigyelései, gyűjtési adatai alapján tudjuk, hogy a cigányasszonyok körében elterjedt szokás, hogy újszülött csecsemőiket védik az ártó szellemektől, a rossztól, a bajtól. „Szemmel verés ellen" a gyermek nyakába vagy csuklójára piros zsinórt kötnek Balassagyarmaton. A szeghalmi cigányok is piros szalagot erősítenek a csecsemő csuklójára, hogy rontás ne érje. Napjainkban, amikor szülőotthonban szülnek a cigány anyák is, ott nem gyakorolhatják e hagyományos „bajelhárító" mágiát. De miután elhagyják a szülőotthont, rákötik csecsemőik csuklójára a piros cérnát vagy szalagot. Ezt a szalagot vagy cérnát addig viseli a gyermek, amíg be nem töltötte a hathetes életkort. A szeghalmi cigányok nem tulajdonítanak fontosságot annak, hogy a cérna a gyermek jobb vagy bal kezére kerül-e. Itt a fiatalabb anyák nem minden esetben a „szemmel verés elleni" védekezést nevezik meg cselekményük indító okául, hanem egyszerűen a csecsemő sárgaság elleni védelmét akarják elérni ezzel a gesztussal. Ilyen szempontból van jelentős szerepe a piros színnek, mert szemükben az egészséget, a jót, a szerencsét jelenti (Végegyháza, 1980). Ha észreveszik a csecsemő szemén a sárgaság jeleit, a nyakába is „piros fejtő cérnát" kötnek (Szeghalom, 1982). E szokásanyag régebbi rétegében, s főként az oláhcigányok körében arra is vannak példák, hogy a piros cérnára különböző tárgyakat fűznek fel. Az így kialakított tárgyi együttest használják bajelhárító amulettként. Erdős Kamill írta le: „Hogy a gyermeket szemmel meg ne verhessék, piros szalagot, vagy apró