Dobrossy István szerk.: A miskolci Avas (Miskolc, 1993)

A lakótelep (Tóth Pál)

gálták. Ezeknek a kutatásoknak az eredményei arról tanúskodnak, hogy a totális kommunikáció útját, és az ennek megfelelő szomszédi-baráti kapcsolatokat - egy átlagot tekintve - a lakótelepi családoknak durván egyharmada választotta. Az ilyen típusú kapcsolatokat a kiterjedt, vagy a fejlett szomszédság terminussal jelölik. E szomszédi kapcsolatoknak ez a speciális formája persze nem azért „kiterjedt", mert olyan sok családot fogna át. Sőt! Az ilyen típusú szociális kötelékekkel összekapcsolt családok 83%-a egyetlen, 10%-a kettő, 7%-a pedig három másik, elsősorban ún. „emeletszomszéddal", vagy a vele egy lépcsőházban élő családdal létesített kiterjedt szomszédi viszonyt. Kiterjedtnek azért nevezzük ezeket a viszonyokat, mert az ilyen kapcsolati körbe tartozó családokat a spontán társadalmi kapcsolatok teljes köre fűzi össze. Egyszerre jó szomszédok tehát és meghitt társasági kapcsolatokat is fenntartó barátok. Ebben a szituációban szerfelett barátságos kép alakul ki a szomszédról, jellemző a konfliktusmentesség, nagy a készség arra, hogy kölcsönösen megengedjék a lehető legnagyobb mérvű betekintést a privát szférába, a család belső életébe. Mindez megragadható a beszédtémákban és a lakáskulcs aggodalom nélküli átadásában, továbbá abban, hogy minden aggály nélkül kölcsönösen kisegítik egymást. A totális kommunikáció és az ezt realizáló szociális kötelékek alapvetően egy kényszerszituációnak tekinthetők. Az olyan típusú kapcsolatok, mint amilyen a kiterjedt szomszédság, ott jelennek meg elsősorban, ahol a lakófeltételeknek való kiszolgáltatottság a legnagyobb. Ha a kiterjedt szomszédi kapcsolatok keletkezését vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy ezek leginkább a beköltözködő fiatal lakótelepi családok legkevésbé mobil tagjai, a gyermekükkel odahaza maradó nők, feleségek között jöttek létre. Számukra ugyanis ebben a környezetben alig-alig volt meg a kitérés lehetősége. Nem volt más alternatívájuk, mint alkalmazkodni ezekhez a feltételekhez, és törekedni arra, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki belőle. Ilyen körülmények között - vélik egyes kutatók - a lakás vagy a magánélet nyitottá tétele semmit sem jelent. Talán azért, mert a magánélet új pozíciókba vonult vissza. Megfigyelték, hogy a lakótelepi családok kapcsolatai az idő előrehaladtával ismételten átalakulnak: a családi életciklus változásai, a lakóházban lezajló mobilitási folyamatok (elköltözések, lakáscserék) és sok egyéb körülmény megváltozása arra késztetik ezeknek a házaknak a lakóit, hogy különböző szintű és intenzitású kapcsolataikat újra meg újra átszervezzék. így nem kell sok ahhoz, hogy a totális kommunikáció, tehát a privát szféra akaratlan nyílttá válása egyik percről a másikra átcsapjon valamilyen totális társadalmi és kommunikációs visszavonulásba. Ez akkor is lehetséges, ha a felszínen barátságosak és a kommunikációra való készség kulisszáit látszólag fenntartják. A totális izoláció, tehát a teljes visszavonulás útját választók aránya az imént hivatkozott miskolci vizsgálat és más vizsgálatok tényei szerint igen szerény. Miskolcon a teljes kapcsolatnélküliségben és visszavonultságban élő családok, illetve személyek aránya mindössze néhány százalék volt csupán. Szeretnénk azonban a figyelmet felhívni arra, hogy az anonimitás fogalma nem illik erre az állapotra, noha a lakótelepek kritikusai gyakran használják ennek a szituációnak a jellemzésére. Azért nem illik, mert az egy lépcsőházban vagy lakóépületben egymás mellett lakók nagyon is jól ismerik egymást, sok mindent tudnak egymásról. A totális izoláció egyszerűen a kontaktusok hiányát jelenti, az arra való törekvést, hogy minden kommunikációt, amely a lakás küszöbén túl nyúlna, a személyes magánszférát érintené, kizárjon, elhárítson. A teljes elszigetelődésbe visszahúzódó családok aránya ugyan nem túlzottan nagy, és ezek mögött mindig nyomós