Dobrossy István szerk.: A miskolci Avas (Miskolc, 1993)
Az Avas fotografikus képe (Tarcai Béla)
a 80 éves késéssel megnyitott Dísztér. A másik irányból, tehát a hegy tetejéről az éppen működő kilátótorony helye határozta meg, hogy a fotográfus melyik pontról mit lát és láttat a városból (2-3. kép). Nagyjából hasonló a helyzet a várossal kapcsolatos és természetesen az Avas városképi szerepét is hangsúlyozó fényképes kiadványokkal is. Nyugodtan általánosíthatunk, mert a háború előtt egyáltalán nem, utána pedig összesen két fart pour fart fotóalbum jelent meg Miskolcról, 1960-ban és 1976-ban, fekete-fehérben. 5 Itt két kiadványtípusról kell szólni. Az egyik idegenforgalmi és ismeretterjesztő célú, s ennek megfelelően a levelezőlap hagyományait viszi tovább, jó szándékkal és küllemében szerényebb megjelenéssel. Ezek a kiadványok kommersz, tömegigényeket kívánnak kielégíteni és ha jól vannak szerkesztve, valóban szolgálhatják is az idegenforgalmi propaganda céljait. A szakirodalom az ilyen kiadványokban közölhető képek szakmai kritériumait is iparkodott meghatározni: minél többet mutassanak az adott témából, legyenek technikailag tökéletesek (borotvaélesek), ne vegyenek igénybe a valóságot megmásító eszközöket, szemmagasságból és bárki által megközelíthető helyről készüljenek „a valós megjelenéshez alkalmazkodva" - miként Végvári Lajos megfogalmazta az amatőr fotósok részére szerkesztett munkájában. 6 Mindez helyénvaló is, mert a turistától nem lehet elvárni, hogy nehezen elérhető nézőpontokat keressen vagy technikai kalandokba bonyolódjék. Számára az a fontos, hogy a látvány élményén túl a felismerés örömét is átélje. A fotográfia azonban ennél sokkal többre is képes. A természetében rejlő dokumentáló és informáló lehetőségek mellett és ezeken felül alkalmas arra is, hogy a felszíni látvány mögött meghúzódó emberi és természeti lényeget, a dolgok hangulatát is meg tudja ragadni. Az 1976-os Ballá Demeter által készített fotóalbum előszava ezt a sajátosságot tömören úgy fogalmazza meg, hogy ajánlja „mindazoknak, akik nemcsak saját szemük, hanem egy fotóművész nézőpontjából is kíváncsiak szűkebb környezetükre". Fokozottan érvényes ez az Avasra, amely mindig is csábította a jó szemű fotóst a rejtett szépségek kimeríthetetlen forrásainak kutatására. A városban élő fotográfusokra hárult az a feladat, hogy kitörve a levelezőlap-szemlélet korlátai közül, másként éljék át az Avas fotografikus képe felfedezésének örömét. Érdekes, hogy vendég kezétől származó, felfedezés értékű Avas-képet alig találunk. Ez a jelenség talán azzal magyarázható, hogy az idegenek nem mindig vették maguknak a fáradságot, hogy felkaptassanak a tetőre, végigsétáljanak a pincesorok kényelmetlen macskakövein, esetleg nem volt annyi idejük, hogy kutassanak a nehezebben elérhető motívumok után, vagy már a kezdet kezdetén valamelyik pincében halt el a témakereső szándék. De az is igaz, hogy ha valaki igazán meg akarja ismerni az Avas arcát, hangulatát, annak együtt kell élnie vele, figyelnie kell az évszakok, sőt a napszakok változásait, meg kell ismernie az itt élők mozgását, szokásait, érzékelnie kell a fejlődést és a pusztulást, tehát mindent látnia és értenie kell, ami itt van és történik. A miskolci fotográfus generációk, kezdve az 1894-ben alakult Borsodi Bükk Egylet tagjain és végezve a ma működőkön, több évtizedes munkával rakosgatták össze azt az Avas-képet, amit a következőkben be szeretnék mutatni.
