Végvári Lajos: Szalay Lajos (Miskolc, 1990)
Ebben az időben a miskolci újságok gyakran foglalkoztak a művészteleppel, mivel úgy vélték, hogy a nehézipari bázisú kereskedőváros arculatát a művésztelep az annyira óhajtott humanisztikus szféra felé lendíti. Az újságcikkek egyike dicsérőleg szólt a művésztelep Benjáminjáról, egy középiskolás fiúról. Az újságcikk Szalay Nándor kezébe került, s érdeklődve a név nélkül említett fiatalember után megtudta, hogy ez a kivételes tehetségű ifjú a fia. Felkereste Benkhard professzort és kikérte véleményét. A jóérzékű művészpedagógus igen kedvezően nyilatkozott a fiatal Szalayról és arra kérte az apát, hogy járuljon hozzá a Képzőművészeti Főiskolán való tanulásához. Az apa beleegyezett, azzal a kikötéssel, hogy a fia a biztos jövedelmű rajztanári pályát válassza, hogy „ne legyen éhenkórász". 25 A Budapesti Képzőművészeti Akadémián 1927 nyarán Szalay sikeres felvételi vizsga után beiratkozott a budapesti akadémiára. Az akkori felvételi rend szerint azoknak a professzoroknak az osztályára kérhette a felvételt, akik reá szavaztak. Bár Szalay Rudnay Gyula osztályára szeretett volna kerülni 26 - mivel tudomása volt a mester kiváló korrektúráiról - hű akart maradni első támogatójához, Benkhard osztályát választotta. Nem tett eleget apja óhajának, nem vette fel a rajztanári szakot, hanem szabad művészként kívánt tevékenykedni. Midőn apja ezt megtudta, kitagadta engedetlen fiát (és csak hosszú könyörgés, levelezés, családi unszolásra fogadta vissza). Erre az időre keserűen emlékezik vissza a művész, s személyiségének alakulásában is meghatározó ténynek ítélte. „Abban, hogy én ilyen lettem, amilyen lettem az a viszony, ami köztem és nagyapám közt vagy köztem és az édesapám közt volt, okolható ugyan, de nem vonható felelősségre, mert én . . . annak a képességnek, amely énrám áldásként vagy átokként rám szakadt, semmi nyoma nem volt a család vonalában ... csak egyet. . . nem tudtam megbocsátani soha sem neki, se a szüleimnek: hogy Tarnabod község határának szinte a fele az én rokonaimé volt, s én meg talán az egyetlen magyar művész voltam, aki az éhségtől összeestem. Akkor, amikor egy egyéves bikaborjú árából, ami ezer pengő volt, egy évig élhettem volna, mint egy fejedelem. S ennyit nem adott a család nekem, hogy művész legyek." 27
