Végvári Lajos: Szalay Lajos (Miskolc, 1990)

Apjára úgy emlékszik, mint praktikus gondolkozású emberre, aki kitűnően ellátta a vasúti szolgálatot, s emiatt nem sok ideje maradt a családjára. Nem ismerte elsőszülött fia lelkületét, természete idegen volt a számára. Az anyát elfoglalta a háztartás, a második, majd a harmadik gyermek - egy leány és egy fiú - nevelése. A bensőséges kapcsolatra áhítozó elsőszülött felfokozott érzelmi igényességét ő sem elégítette ki. Az anya és a fia között sohasem volt zavartalan a viszony. A tarnabodi nagymama azonban szeretettel foglalkozott a gyermekkel, és mindent elkövetett, hogy a magába zárkózott gyermek sorsát megkönnyítse. „Olyan faluban nőttem fel - emlékezik a művész - ahol mindegyik játszótársam sűrű gyerek volt én meg hitványka. A cselekvés helyett nekem a szemlélődés, a rácsodálkozás jutott, úgy mondják: testi gyöngeségemmel békét provokáltam. Nagyanyám ökre és kutyája leült velem nézni a mezőt, hangtalanul, mintha értették volna azt, amit én nem értek."

9 A magányosságot kedvelő gyermek örömét lelte abban, hogy rábízták az ökrök vagy a tehenek legeltetését. Pásztorkodás közben elmélázott a Tárna patak áramló vizén, vagy a parti növények formáján. A magány, a csönd percei nevelték: ekkor tudatosodott benne különállása, végtelen magánytudata. Ám a szeretet utáni sóvárgást elnyomta benne az egyedüllét fájdalmas büszkesége. Alapvető érzelmi kettősségét később ezekkel a szavakkal leplezte el: „Én az embertásaim iránti mély közömbösséggel születtem és nem érdekelt, hogy szeretnek vagy nem."

10 Arra nevelte magát, hogy kívülállóként figyelje a világot, részvét és meghatódás nélkül, „paraszti józansággal" konstatálja, hogy a dolgok olyanok, amilyenek. Kívülállását, a környezetétől való elidegenedését elősegítette az, hogy ebben a világban édesapja is csupán megtűrt, lenézett ember volt. Sohasem a keresztnevén emlegették, hanem csupán a „Szalay" volt a titulusa. Ez a megszólítási forma származásának szól. A művész apai nagyapja cipészmester volt Szabadkán.

11 Öt gyermeke közül a művész apja vasutasnak ment. Egy vasutas férfi és egy módos gazda lánya közti házasság még paraszti szempontból „mezaliansze"-nak, rangon alulinak ítéltetett. A művész szüleinek 64 évig tartó házasságáról a következőket mondta: „Abban az időben, amikor édesapámék házasságot kötöttek, 1908-ban ez a ma túlságosan hangsúlyozott és hencegett szerelem még fogalomként sem létezett. A házasság inkább rekommendált gazdasági együttélés volt, mint szerelmes lihegések társulása. Édesanyám édesapámat a házasság előtt talán kétszer látta, ami annyit jelentett, hogy itt semmifajta más összeötvöző erő nem szerepelt. A körülmények úgy hozták, hogy édesapám nénje kinézte édesanyámat, de ezzel a kérdés el is lett intézve, mert a járulékoknak egyébként édesapám megfelelt. Leszerelt a katonaságtól, tehát a falusi mérték szerint embernek megfelelő volt. Nyugdíjas állása lett, kinevezték Őrmezőre vasutasnak, ez pedig a Sike család aggodalmát is elcsitította. Szóval ez a házasság érzelmi motívumokat nélkülözve, minden szempontból rettentő jól bevált, mert 65 éves együttélés után aludt el édesapám békességben."

12