Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

II. TERMÉSZETES NYERSANYAGOK ÉS FELDOLGOZOTT FORMÁIK A HAGYOMÁNYOS TERMÉKCSERÉBEN

26. kép. Malomkőbányászok 19. századi ábrázolása (Bakos József 1951. nyomán) amelyet főleg a bányák, kőfejtők tulajdonosai és bérlői (gyakran ugyancsak parasztok) tartottak kézben, ám közvetítői a környező települések fuvarosai voltak. Amíg az eltérő adottságú kőbányák révén sajátos kapcsolatrendszer alakult ki az egyes falvak és falucsoportok között, s a mindenkori igényeknek megfelelően sajátos dinamikája volt a hegyvidéki kőanyag kiélésének, addig az alföldi nép műveltsége kevésbé igényelte a követ, s bizonyos, speciális funkciójú eszközök, faragványok használatát követően csak igen későn, s másodlagos jelentőséggel figyelhető meg a kőanyag expanziója az Alföld északi sávjában. Ennek is köszönhető, hogy a kőtechnika és a kő díszítménykincse igen korai hagyományokat őrzött meg, amelyek kész formaként hatoltak be egy-egy vidék díszítménykincsébe, s ritkán igazodtak a díszítmények helyi formakincséhez.

173 A kőanyag kereskedelmében sajátos helyet foglalnak el a malomkövek. Vizsgált területünkön - de Kelet-Magyarországon is - különösen kedveltek voltak Sárospatak (Megyer-hegy) malomkövei, amelyeket a 15. századtól kezdve négy évszázadon át faragtak ezen a helyen. A 18. században évente 400-500 malomkövet faragtak, a 19. századra ez a termelés 200-300 darabra csökkent.

174 A múlt században a pataki malomkő eljutott a Bükk-vidékre, Abaúj, Borsod, Zemplén, Heves megyék területére, a felvidéki bányavárosokba és Lengyelországba (26. kép), de használták az ország távoli tájain 173. Viga Gyula 1987a. 83-84. 174. Román János 1963. 98-102. ; Frisnyák Sándor 1985. 96.