Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)
VIII. ÖSSZEGZÉS: AZ ÁRUCSERE ÉS A MIGRÁCIÓ TÉRKAPCSOLATAI ÉS HATÁSUK A HAGYOMÁNYOS NÉPI MŰVELTSÉGRE
megragadhatók-e etnikus jegyek az egyes népcsoportok életmódjában, tevékenységében. Miközben újra aláhúzzuk az ökológiai feltételek, gazdasági-társadalmi tényezők meghatározó jelentőségét - szemben az etnikum műveltséget integráló szerepével -, meg kell említenünk, hogy az Északi-középhegység egyes telepes falvainak, különösen a huta- és hámortelepülések példája izgalmas, nehezen megválaszolható kérdéseket is felvet e vonatkozásban. Úgy vélem, hogy falvaink példája általános tanulságokkal is jár, s egyfajta modellként kezelhető a hegyvidéki életmód vonatkozásában. A hegyvidéki népesség életmódja, gazdálkodásának szerkezete csak együtt értelmezhető az alföldi népesség életmódjával, gazdálkodási struktúrájával. A kettő sajátos szimbiózisa településtörténetük legkorábbi szakaszától kezdve törvényszerűnek tűnik. Ezek összetevőit hosszan sorolhatnánk a pásztormigrációtól a változatos árucsere-tevékenységen át az idénymunkásokig. Ez a kapcsolat - szükségszerűen - a hegyvidéki népesség életmódjának nagyobb rugalmasságát, változatosságát eredményezte: az Alföld aránylag konzervatív mezőgazdálkodásának kihívására sokféle, koronként is változó, rendkívül variábilis kulturális válaszokat adott. A kötődés a gabonatermelő bázishoz különböző fokú: kétségtelen, hogy a legmagasabban fekvő lakott települések, pl. a mátrai és a bükki szlovák falvak ennek egyik szélsőségét képviselik. Olyan területeket kezdtek el hasznosítani, ami korábban elképzelhetetlen volt, s ennek előfeltétele volt a mezőgazdálkodó népesség reprodukciója. Véleményem szerint tehát az észak-magyarországi telepes falvak ökotípusa csupán az egész nagy rendszerben értelmezhető, ahol nem egyszerűen új színt, hanem új minőséget is jelentettek. Az itt vázolt kép nem csupán falvaink életmódjának szerkezetére jellemző, hanem megragadható az etnikai tudat, az identitás tartalmának változásában, s visszahatott az asszimiláció „történéseire" is. Kétségtelen, hogy az eltérő tevékenységi forma, s az ebből származó megkülönböztetett státus konzervál, annak ellenére, hogy a népesség állandó kapcsolatban van a környező magyarsággal. Ez az érintkezés azonban - úgy tűnik - nem „erodálta" az identitást, egészen addig, amikor már megszűnőben volt a települések sajátos helyzete, megkülönböztetett funkciója. Vagyis úgy vélem, hogy a „nyitott gazdaság", a környezettel összefonódó életmód, a magyarsággal való állandó kontaktus nem vezetett szükségképpen az asszimilációhoz; a sajátos tevékenységi formából eredő nyitottság „zárta" is a csoportot és sajátos, bilingvis, s szerkezetében is összetett kultúrát eredményezett. Egyértelműen megragadható az identitás és a tevékenységi forma kapcsolata: ez utóbbi közvetlenül befolyásolta az egyén és a faluközösség verbális és szimbolikus viselkedésformáinak, társadalmi szerepfelfogásának, „mi"-tudatának egészét. 47 Úgy vélem, hogy nem egyszerűen a települések geográfiai elzártsága, hanem az alkalmazkodási forma és a tevékenységi típus konzervativizmusa miatt őrizték meg sokáig falvaink tradicionális kultúrájukat és identitásukat. Ebben változást csupán az elmúlt három-négy évtized hozott, amely átalakította a táji munkamegosztás kereteit, megbontotta a korábban jól működő rendszert. Az említettek tanulságai tágabban is értelmezhetők, sok vonatkozásban általánosíthatók, s nemcsak a hazai nemzetiségek, hanem a határainkon túli kisebbségek, s egyáltalán: a tradicionális kultúra átmenthető és átmentésre érdemes tapasztalatainak, örökségének továbbéltetésére vonatkoztatva; még akkor is, ha a specializálódott kisebbségek kultúrája számos egyéni vonást hordoz. Az effajta csoportok példáját, azt hiszem, valamennyien sorolhatnánk: némelyiküknél a generációkon átöröklött sajátos tevékenységi forma oly mélyen rögződött a kollektív emlékezetben, hogy már-már etnikus specifikumnak tűnhet. Utalhatnánk itt a bükki szlovák ölfavágóktól, a szlogárokiól kezdve a ruszin tutajosokon át a széki sántérokra, a mecenzéfi és csíki útépítőkön, gyol47. Huseby, Eva Veronika 1983. 3.; Viga Gyula 1984d. 45-50.
