Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)

I. A FÖLDRAJZI, GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI FELTÉTELEK MINT AZ ÁRUCSERE MEGHATÁROZÓI

szenek népessége a legalapvetőbb élelmiszerek vonatkozásában sem nélkülözheti az állandó kapcsolatokat a közeli és távolabbi mezőgazdálkodó zónák népével. Ez utóbbiak révén a hegyvidéki népesség egyre mostohább területeket kolonizálhat, s egyre beljebb hatolhat a természet belsejébe. A Felföld északi sávjában, a búza, kukorica és szőlő termesztésének északi határa fölött

15 élő népesség számára még meghatározóbb jelentőségű a kapcsolat a mezőgazdálkodó zónákkal: munkamigrációjuk, háziiparuk és házaló tevékenységük a termelési feltételek által meghatározott. Az egyes kultúrnövények elterjedése a mezőgazdálkodás termelési struktúráját alapvetően befolyásolta, s valójában a különféle földműves kultúrák határvonalait is kijelölte

16 (4-7. kép). A dombsági területeken természetesen többféle alternatívája létezik a mezőgazdálkodásnak is, s népességük közel sem olyan kiszolgáltatott a természeti viszonyoknak, mint a középhegységeké. Az Alföld és az Északi-középhegység közötti átmeneti zónában a délies lejtők kifejezetten nagy gazdasági hatású növénykultúrák tenyésztését tették lehetővé (szőlő, gyümölcs).

17 A nagy múltú gyümölcskereskedelem mellett elsősorban a szőlő- és bortermelés jelentőségét kell hangsúlyozni, amely főként Zemplén megye területén, de Borsod, Heves és Abaúj kiterjedt zónájában is a hagyományos árucsere lényeges összetevője volt, amellett a munkaerő migrációjának is fontos csomópontja.

18 Az Északi-középhegység és a Felföld érintkező sávja területén azonban a jobbágyi, ill. paraszti üzemek többsége - a rossz talaj adottságok ellenére is - a szemtermelésre, a lakosság és állatállomány önellátására rendezkedett be, s a gabona és a takarmánynövények a vetésterület nagyobb részét lefoglalták. A fennmaradó területet általában sokféle növénnyel igyekeztek hasznosítani, törekedve a nagyobb termelési biztonságra.

19 A paraszti üzem szerkezete és felhalmozása szempontjából nagy fontosságú állatállomány fenntartásában azonban századunkig jelentős szerepet kapott az erdők legeltetése is. Az erdőterületeken szerzett legelőbérlet, valamint a makkos erdőkre irányuló időszakos vándorlás ugyancsak a kultúrelemek hordozója, eszközök és eljárásmódok sajátos nyomjelzője.

20 Vizsgált területünkön tehát a mezőgazdálkodás a hagyományos életmód egyik tartópillére, amely azonban önmagában is táji különbségeket, egyenetlenségeket hordoz, s nagy múltú kapcsolatokat tételez fel a különböző adottságú kistájak között. Emellett - az eltérő táji adottságoknak megfelelően - szabadon hagyja a munkaerő egy részét, ami az év egy szakaszában más területeken csapódik le. Az a munkaerő-felesleg, ami a Felföld mezőgazdálkodásában nem kap elegendő teret, részben helyben oldódik fel az egyéb elfoglaltságokban, tevékenységekben, részben pedig a mezőgazdálkodó zónák, elsősorban a Magyar-alföld szívja fel az év egy részében. A táji adottságok kiélése, valamint a gabonatermelő Alfölddel való kapcsolat mindkét formának nagy történeti mélységet ad. Bár a bánya- és iparvidékek kialakulása, elsősorban a 19. század folyamán megsokszorozza a helyi munkalehetőségeket, ez általában nem jelent teljes szakítást a paraszti munkával: a bányász- és ipari népesség sajátos kettős foglalkozásra rendezkedett be. (Utalnunk kell arra, hogy ezek az előzmények ma is éreztetik hatásukat a vizsgált régióban. A települések jelentős részének gyenge a megtartó ereje, egészségtelen a foglalkoztatási struktúra, s a falvak jelentős része annak ellenére elnéptelenedik, hogy 15. Galgóczi Károly 1855. 11-12.; Paládi-Kovács Attila 1984. 68. . 16. Paládi-Kovács Attila 1984. 64. 17. Enyedi György 1965. 57.; Laczkó István 1973. 9. 18. Csorba Csaba 1984. 19. 19. Enyedi György 1965. 9. 20. Összegzőén: Szabadfalvi József'1986. 51-56.