Viga Gyula: Árucsere és migráció Észak-Magyarországon (Miskolc, 1990)
III. A MEZŐGAZDASÁGI TERMÉKEK, VALAMINT FELDOLGOZÁSUKKAL NYERT JAVAK A HAGYOMÁNYOS TERMÉKCSERÉBEN
Kétségtelen, hogy a kereskedelem fejlődése alapvetően kihat az ízlés változására is, s az elmúlt évszázadban az egész táplálkozási struktúrában erőteljes egységesülést eredményezett. (Valljuk be, hogy ez - az életszínvonal emelkedése ellenére - szegény ítette is a paraszti konyha korábbi arculatát.) Ezzel párhuzamosan persze a népesség nagyobb része függetlenedett is a korábbi táji kötöttségeitől. (Más kérdés, hogy ez a népgazdaság egészében számos negatív folyamatot is indukált.) Fokozatosan elmosódnak a táplálkozási szokások vallási, tradicionális eltérései, ami természetesen visszahat a termelés és értékesítés egész folyamatára is. Végezetül utalnom kell az élelmiszer-kereskedelem nemzetiségi vonatkozásaira. Úgy tűnik számomra, hogy a tejtermékek értékesítésében, s bizonyos speciális formáinak elterjesztésében - a Felföldön, de a Dél-Alföldön is - még századunkban is fontos szerepet kaptak a szlovák asszonyok. Másutt rámutattam, hogy Budapest, Gyula, Makó, Székesfehérvár, régiónkban Vác, Salgótarján, Miskolc, Sátoraljaújhely tej ellátásában fontos szerep jut a városok környéki, egykori szlovák, alkalmanként német telepes falvak asszonyainak. Pl. a pesti és a váci piacon szendehelyi, de főleg nőtincsi, felsőpetényi (Nógrád m.) asszonyok szilvamag, ill. orgonalevél formájú vajdarabokat árusítottak. A speciálisan formázott vaj árusítása másutt is gyakran köthető a szlovák tejesaszszonyokhoz. 162 Hasonlóan sajátos márka volt - s az ma is - a sváb szalonna, amely mind Pest, mind Zemplén megyében a német telepes népesség tevékenységéhez kapcsolódik. Természetesen az élelmiszerekkel folytatott kereskedés nem választható el a hagyományos termékcsere egészétől, más folyamataitól. Vitathatatlan azonban, hogy a területi és a társadalmi munkamegosztás különböző stádiumainak sajátos nyomjelzője. Különböző korú, formájú, jelentőségű kapcsolatok rétegződtek ebben egymásra: egyik-másik közel évezreden át életképes maradt, mások alkalomszerűek, s rövid életűek. Egyik-másik ma is működő, más részük csak a hagyomány kutatói számára rejt már tanulságokat. 2. Állatkereskedelem A nagy múltú állatkereskedelem - különösen ha a gazdaságilag meghatározó állatfajokat tekintjük - karakteres képet ad a nagytájak közötti, másutt már említett, hármas kapcsolatrendszerről. Ha ennek fő jellemzőjét röviden meg akarnánk határozni, akkor azt kell megfogalmaznunk, hogy a Magyar-alföld-vele kapcsolatosan a Tiszántúl és a Partium - állatállományának számottevő része az Északi-középhegység és a vele érintkező zóna népességének közvetítésével jutott a Felvidék területére. A kép természetesen lényegesen differenciáltabb. Részben azért, mert ez a kapcsolat - ha nem is fő vonulata - de a középkorban része volt egy nagyarányú állatexportnak, amely az alföldi régióból Nyugat-Európa felé irányult, másrészt azért, mert az Északi-középhegység övezetében kibővült az állatállomány az ott élő népesség jószágfeleslegével, amely gyakran szintén az Alföldről származott (lásd alább). Ha az állatkereskedelem fő sodrához hozzászámítjuk az egyes tájak közötti állatforgalmat, valamint a lokális gazdasági érdekek érvényesülésének számtalan módozatát, akkor a népélet, s a javak cseréjének nagy múltú, tanulságos példája áll előttünk. A jószág a jobbágy-paraszti üzemek mobilizálható értéke, amely lényegesen kevésbé determinált a mezőgazdálkodás éves rendje által, mint a földművelés. (Az állattenyésztés táji-történeti típusai igazolják, hogy soha nem független attól.) A jószág kivételezett helyzetben van a termékcsere egészében, mert a rossz utakon is lábon hajtha162. Viga Gyula 1987c. 85. skk.
