Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Bakó Ferenc: Újabb eredmények és kérdőjelek a pincekutatásban

Azt a feltevést, hogy a „régi" pincéket a 18. században vágták, véleményem szerint el lehet vetni, mert akkor 1779-ben nem hagyták volna használaton kívül és nem nevezték volna így. Azelőtt viszont csak a 15. században, esetleg még korábban ismerünk olyan lehetőségeket, amelyek között ezek a pincecsoportok létrejöhettek. Következésképpen a két andornaki nagypince építését arra a korszakra tehetjük, amikor az Egri-völgyben, így Andornakon is a Nyugat-Európából ide telepített latinusok és teutonok éltek, tevékenykedtek. Ebből a megállapításból logikusan az következnék, hogy a pincéket a nyugati „vendégek" (hospes) készítették, ami azonban több szempontból is vitatható. így, valószínű (lehetséges), hogy a vallon-német telepítések előtt már élt itt valamiféle, bizonyára magyar lakosság, amely ismerte a tufakő ilyen módon való felhasználását. Alátámasztja ezt az a körülmény, hogy a környéken számtalan lyukpince és barlanglakás van és bizonyára volt is a középkorban. A második érv az, hogy nem ismerünk megfelelő formájú és nagyobb számú analógiát sem keletről, sem nyugatról, amely az eredet kiderítését elősegítené. Végül, nincs kidolgozva a kőfaragó technológia története az eszközök és szerszámok fejlődésével, az alaprajzi elrendezésnek, valamint az üregek formai kialakításának változataival. Meggyőződésem, hogy a műszaki eljárások alaposabb megismerése bizonyító erejű lenne a föld alatti, kőbe vájt építmények kronológiájának kialakításában. De lássuk most, milyenek azok a tárgyi emlékek, amelyek tanúi lehetnek a régmúlt időkben lezajlott eseményeknek, folyamatoknak. Az andornaki határ nyugati részén, a 18. század végéről ismert két „régi" pincecsoportban ránk maradt egy-egy nagy pince, amelyek ma is olyan állapotban vannak, hogy vizsgálatuk, megfigyelésük lehetséges. Valószínűnek tartom, hogy egykor uradalmi, esetleg dézsmapincék voltak, de eredeti tulajdonosukat vagy készítőjüket nem ismerjük. A régi pincék a falutól 2-3 km távolságra fekszenek, amire nincs példa a környéken, bár a Kárpát-medencében ez az elhelyezési forma már a 14. század óta ismert. A két nagypince alaprajzi elrendezése különbözik egymástól. A Százrejtekünek nevezett pince egykori borházából három egymásba nyíló helyiség sorakozik fel, amelyekből két-két kisebb ág és egy kisebb fülke nyílik. A másik pince, népi nevén Kőhodály alaprajza egészen más. Jelenlegi formájában csupán egy, kb. 10x20 méteres alapterületű borház, s ehhez két irányban különböző nagyságú ágak és fülkék csatlakoznak. Ezek azonban nem tekinthetők meg, mert hajdani tulajdonosuk elfalaztatta a bejáratokat. A néphagyomány szerint juhokat tartott a borházban és akkor kapta a Kőhodály nevet. Bevezetőmben már jeleztem, hogy nem befejezett munkáról, csak ennek folyamatában elért részeredményekről kívántam szólni és rámutatni egyes kérdésekre, amelyek még megoldásra várnak. Láthattuk, hogy a táj - a Vallis Agriensis - történelmének épségben megmaradt építészeti emlékeit, a nagyméretű borospincéket, környezetükkel együtt alaposabban meg kell vizsgálni. E régészeti módszerekkel végzendő kutatás során szükséges a járószinteket árkokkal, gödrökkel megbontani a remélhető archeológiai leletek miatt, a Kőhodályban pedig ki kell bontani az elfalazott bejáratokat. A kutatást névtudományi téren is folytatni lehet, szem előtt tartva azt, hogy Andornak a középkorban is az Egri-völgy része volt, osztozott annak sorsában, ezért számolni kell a különböző etnikus csoportok keveredésével, kölcsönhatásával. Ezekfelde-