Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Cseri Miklós: A kisnemesi építészet sajátosságai a Kárpát-medence északkeleti régiójában

A tanulmányomat, mint említettem, olyan kísérletnek szántam, amelyben kimutathatom, hogy egy bizonyos időszakban milyen építőanyagok, technikák, szerkezetek és formák köthetőek sajátosan a kisnemesi építészethez. Az egyes falképző anyagok (kő, tégla, talpas-vázas szerkezet), födémszerkezet (boltozott és gerendafödém), a széklábas tetőszerkezet, egyes tetőfedőanyagok (fazsindely, cserép), az alaprajzi elrendeződés (kétmenetű és az L alaprajzú), a tornác és különböző formái tekintetében a források igazolták, hogy a kiváltságos rétegek ezek felhasználásában a jobbágy-paraszti építészet előtt jártak. Azt is láttuk viszont, hogy van néhány olyan terület, amelyeknél ez az eltérés, elegendő meggyőző erejű forrás hiányában egyelőre nem bizonyítható teljes mértékben. Döntően a 18. század második és a 19. század első fele az az időszak, amikor az említett elemek elterjednek a kurialista-kisnemesi építészetben. S ez nem véletlen, hiszen magának a kisnemesi kultúrának is ez a virágkora, létszámuk is ekkor a legnagyobb. A török- és a Habsburg-ellenes harcok lezártával egy békésebb időszak vette kezdetét Magyarországon. A viszonylagos létbiztonság, a gabonakonjunktúra kedvező hatása nyomán a kisnemesség körében is egyre fokozódó mértékben jelentkezett a nemesi lét külsőségekben is megnyilvánuló hangsúlyozása, a tudatos szépre törekvés. A kisnemesek egynémelyikének kutyabőrén még meg sem száradt a tinta, de máris fokozott mértékben próbálta elfoglalni helyét saját környezete társadalmában. Ha pedig a kitűnnivágyás párosult megfelelő vagyoni lehetőséggel is, akkor ezt a környezet lakóházaitól elütő, új szerkezetű és anyagú nemeslakok, kúriák építésével érhette el leglátványosabban. Természetesen ezeknek az igényeknek a valóraváltásához előfeltétel volt a fejlődő munkamegosztás, a specializálódott falusi mesterek tevékenységének magasabb szinten történő felhasználása. A 18. század végi barokk, de még inkább a 19. század első felének klasszicista építészete, a reprezentatív egyházi, városi és arisztokrata építkezések azt a fajta kulturális mintavételi lehetőséget kínálták, melyeket saját értékrendüknek megfelelően adaptálhattak. Az adatokból kiderült, hogy a 19. század közepére a kisnemesi-kurialista építészet, - párhuzamosan a kisnemesség betagozódásával a paraszti társadalomba - fokozatosan veszít újító lendületéből. A jobbágyfelszabadítás után, a feudális kötöttségek lerázásával, a vagyonosodás és a polgárosodás felerősödésével a módosabb paraszti rétegek lesznek vidékünk építészeti képének formálói. A kisnemesi-kurialista építészet ekkor már főleg „előkép" mivoltával, közvetítő szerepével hat az átalakulásra. Az, hogy ez az átadás-átvétel mi módon zajlott le, hogy milyen faktorok közvetítésével terjednek el az új építészeti elemek a parasztságnál, és hogy konkrétan miképpen gazdagította a kisnemesi építészet az északi régió paraszti építkezését, ezek a kérdések, amelyek további kutatásaim legfontosabb területeit képezik.