Népi építészet a Kárpát-medence északkeleti térségében (Miskolc, 1989)

Dragun, Ivan Vasziljevics: A Kárpátalján élő magyarok népi építészetének sajátosságai

inkban az agyag és fa mellett szeles körben alkalmazzák a téglát, a salakbetont és a mészkövet. A mai lakóházban a padló kialakításában az agyagot felváltotta a fa - a parkett vagy a jól megmunkált fenyődeszkák; a tornácon, a fürdőszobában, a kamrában részben műkőlapot, cementet, linóleumot, és mást használnak. Míg a 20. század elején a magyar paraszti lakóházak túlnyomó többsége, a jómódú felső réteg házait kivéve, alapozás nélkül épült, addig a korszerű feltetelek között valamennyi lakóépületet kő, cement vagy salakbeton alapra emelnek, a pince kialakítása is széles körű gyakorlattá vált. A mai kárpátaljai magyar lakóház jellemző ismertető jegye a téglából rakott kémény (ez az ukrán, szlovák és román helyi lakosság építési gyakorlatában is elterjedt). A mai feltételek között a magyarok kárpátaljai építési gyakorlatában nem alkalmaznak mester- és keresztgerendás mennyezetet, ezzel már csak a táj magyar és ukrán falvainak régi házaiban találkozunk. Az új házakban a mennyezet deszkából készül, mindkét oidalról vakolattal, belülről meszelve. A környék magyar lakossága mai falusi lakóházain főleg két tetőformával találkozunk: a sátor és a nyeregtetővel. A múltban a magyar lakóház hosszúkás formájú volt, tehát, a tető nyeregtető volt fent kis oromfallal. Amikor a hosszúkás alaprajzú házat felváltja egy korszerű lakóház, ahol méretét tekintve minden külső fal azonos, ennek megfelelően a tető piramis alakúra változik. A hagyományos, kisfüstlyukas tetőt felváltja a kétlejtős, ennek lejtője az utca felé fordul, a másik a gazdasági építmények vagy a kert felé (sic!). Ez a forma a kárpátaljai ukránok, szlovákok, németek és románok mai lakásépítésében is pontosan így alakult ki. Hiszen ezen népek többévszázados állandó kapcsolata közös vonásokat teremtett anyagi kultúrájukban, többek között a paraszti falusi népi építészetben. A falusi magyar lakóház a mai kárpátaljai falvakban néhány jellemző irányban fejlődik: először, nő a ház mérete, jobb az alaprajza, nő a lakószobák száma, korszerűbb az ablakok, ajtók konstrukciója stb.; másodszor, racionálisabban használják fel a jobb építőanyagokat; harmadszor, a külső kialakításban és a belső berendezésben. A mai kárpátaljai magyar falvak új házai magas talpazatra épülnek, ami monumentalitást és szépséget kölcsönöz nekik. A házak kivitelezésében a népi hagyományok legjobb elemei mellett új építészeti elemek is előfordulnak. Igy például, széles körben elterjedt a homlokzat plasztikus kivitelezése, amelyeken különböző falpilléreket, párkányokat helyeznek el. A falak vakolását és meszelését kombinált megoldással végzik (mész, cement és homok), elsősorban szürke vagy sötétbordó színben. A házon belül a falakat meszelik, festik, majd erre mintát visznek fel. A magyar és ukrán falvakban sok közös vonása van a házfalak meszelésének, festésének kívül és belül egyaránt. Másrészt, minden falunak, sőt, minden egyes háznak megvannak az egyedi sajátosságai, ami függ magának az építőnek az ízlésétől és tudásától, ezenkívül a kőművesek, asztalosok és más szakemberek mesterségbeli ismereteitől. A kárpátaljai magyarok megkülönböztetett figyelmet fordítottak és fordítanak a kerítés kialakítására, amely a telket nemcsak az utca, a szomszédok felől veszi körül, hanem az udvar hátsó része felől is, amelyet azután a kert követ. A mai kerítés a korábbitól nem csak anyagában, hanem építési technikájában és építészeti formáiban is különbözik.