Műemlékek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 1988)

Népi és ipari műemlékek - Balassa M. Iván

tos, hogy a kemence szája előli füst elvezetése hogyan történt, s főleg, hogy ez a füstelvezető hogyan alakult ki. A két végletet Pápai Károly és Gunda Béla képviselte. Az előbbi úgy vélte, hogy eredetileg a ferde irányulású füstelvezetés volt az általános, majd ez felkerült a padlásra és egy kiskemence nevű füstterelő alkalmatosság lett belőle. A szobában pedig bent maradt a függőleges irányulású szakasz, a síp, a kürtő. Gunda Béla Bódva völgyi adatai alapján ezzel ellentétben úgy vélte, hogy a függőleges füstelvezetés volt a régebbi, majd a pitvar megjelenésével a füstelvezető előbb egy vízszintes fekvőkéményt kapott a padláson, s azután ez került le a szoba légterébe. Egy szélesebb körű és a történeti adatokra is kiterjedő vizsgálat azóta valószínűsítette, hogy a belülfűtős kemence füstelvezetésének kétféle megoldása térben és időben is elkülöníthetően, egymástól függetlenül jött létre. A korábbi az a megoldás, mikor a kemence szája elől a felszálló füstöt egy, a kemence teste felett húzódó ferde füstelvezető a pitvarba vezeti ki. Ez a keleti területek ún. kabolája. Nyugaton viszont az a megoldás alakult ki - mintegy évszázadnyi késéssel -, hogy a füstöt egy függőleges füstelvezető, a síp, a kürtő közvetlenül a padlásra vezeti föl, ahol kezdetben nem is csatlakozik kéményhez, legfeljebb a kiskemence töri meg a füst útját és biztosítja, hogy a kémény nélküli házban a felszálló szikra ne érhesse el a tető belső síkját. A kétféle füstelvezetési megoldás között a több-kevesebb határozottsággal meghúzható határvonal délről északra haladva: a Hejőtiszai torkolata —Miskolc — Kazincbarcika, majd innen északra egyenesen a magyar nyelvhatáron túl, egészen a Kárpátokig. Ez azt jelenti, hogy éppen ezen a kistájon húzódik a kétféle füstelvezetési mód határa, s mint ilyen vidéken természetes, keverékformák jöttek létre. A két, időben is eltérő megoldás találkozásánál a sokszor mindkettő elemeit tartalmazó, vagy csak egymás mellett élő formák azonban nem ugyanabba a fejlődési sorba tartoznak, nem egymás folytatói és az átmenetek nem a fejlődés egyes szakaszainak dokumentumai. A tetőszerkezetek ezen a vidéken kizárólagosan szarufásak. A tető formai kialakításával kapcsolatosan már utalás történt arra a határvonalra, mely az egyenes oromzatos és a kontyolt nyeregtetők különböző változatai között meghúzható. A nagyjából a Bódvát követő határvonaltól nyugatra az egyenes oromzatos tetők figyelhetők meg. A kontyolt, többnyire kisfüstlyukas forma, azaz, mikor az oromháromszög csúcsán, a kontyolás felett egy kis függőleges, eredetileg nyitott rész van, elsősorban Észak-Borsodban és az egykori Gömörben tűnik fel. A tetőket hagyományosan zsúppal fedték errefelé, szórványosan zsindellyel is találkozunk (Alsószuha, Sajószentpéter, Kazincbarcika, Sajóvelezd, Bánhorváti), sőt két faluból, Szuhogyról és Mályinkáról a terméspala fedésre is van adatunk. Észak-Borsod-Gömör-Torna építményei jobbára utcai homlokzatukon díszítettek (89. kép). A tornác többnyire csak a nemesi, vagy túlnyomórészt nemesek lakta