Műemlékek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 1988)

Népi és ipari műemlékek - Balassa M. Iván

felén is ismert volt. A szálláskertesség emlékeit ma már kevés nyom őrzi. A településközpontok halmazossága, a falvak külső részét jellemző nagymértékű telkek - ahol ma természetesen már lakóházak állnak - és az esetleg még fellelhető tüzelősólak utalnak rájuk (pl. Mezőkövesd, Mezőcsát, Ároktő stb.). Az egykori szálláskertek jellemző építménye a tüzelősói (45. kép) egyetlen, osztatlan térből áll. Lepadlásolatlan belsejükben, akár az ól közepén, de nem ritkán valamely sarkában a tüzelő található meg. Ezek az építmények egyben a társadalmi élet színterei is voltak, esténként itt jöttek össze a férfiak, hogy a földre, vagy a tüzelőbe rakott gyéren pislákoló tűz mellett, a tüzelőt körülvevő padokon, priccseken vagy a gyalogszékeken ülve megbeszéljék a világ dolgát. Jellemzően ez az épület még ott is megtalálható, mint Tardon, ahol már nem mutatható ki a kétbeltelkesség. • A Dél-Borsodban talált épületállomány alföldi jellegű. Történetileg azonban az Északi-hegyvidék lakóépítményeinek egyes jellemzői egészen a Tiszáig kimutathatók voltak. Dél-Borsod építkezését elsősorban a vert- és a vályogfalak jellemzik. A vázszerkezetes-sövény falú ház Mezőkövesdről, Tardról (43-44. kép), Igriciből, Mezőcsátról és Tiszatarjánból ismert, vagy ezt őrizte meg az emlékezet, de számuk és jelentőségük a teljesen föld falú, többnyire vályogból készült falak mellett csekély. A vályogépítkezés már a XVIII. század végétől jól dokumentálható. Hejőpapiban egészen a közelmúltig három ilyen épület állt, közülük kettő 1 793-ban, egy pedig 1 797-ben épült. Mezőcsáton egy 1792-ben épült vályogfalú házra bukkant a kutatás. Jelen ismereteink szerint a legrégebbi közülük az az 1776-ban épült igrici ház, melyet 1976-ban a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba áttelepítésre bontottak le. A vályogfalú épületek mind nagyméretű vályogtéglákból készültek. A vertfalú házak elsősorban a Tiszához közelebb eső területeken fordulnak elő. De itt sem kizárólag ilyen házakat építettek, mert a vályog a XIX. század első felében épült házaknál túlnyomó többségben van. Jól megfigyelhető, hogy a síkság és a hegyvidék találkozásánál lévő, illetve a Sajó alsó, a Hernád torkolatától a Tiszába ömlésig terjedő szakasza környékén lévő községekből terjedt el fokozatosan a vertfal az egész dél-borsodi síkságra. Szinte teljesen hiányzik a rakott sárfal, a XIX. század második felétől mutatható ki Ónodon, Műhibán, Szakáidon és Sajószögeden és közvetlen környékükön. A Bükkalja falvaiban egy viszonylag korai kőépítkezést is meg lehet figyelni. Egy, Heves megyéből átnyúló elterjedési folt folytatásaként már a XIX. század első felében jelentős a kőfalú építmények száma Szomolyán, Kacson, Borsodgeszten, legkeletebbre Nyékládházán, s a század második felében a közbeeső falvakban is a kő majdnem kizárólagos építőanyaggá vált.