Wolf Mária: A borsodi földvár. Egy államalapítás kori megyeszékhelyünk kutatása - Borsod-Abaúj-Zemplén megye régészeti emlékei 10. (Budapest - Miskolc - Szeged, 2019)
VI. Összefoglalás
328 Györffy György volt az első, aki kifejtette, hogy az anonymusi híradás igaz, csak nem a honfoglalás, hanem az államalapítás idején lezajlott eseményt örökít meg. Bors nem honfoglaló vezér, hanem Szent István korában élt személyiség, Borsod megye első ispánja volt. Borsod a mai Magyarország területén az utolsó olyan megyeszékhelyünk, amely az évszázadok során nem pusztult el, nem épült rá az újabb és újabb korok települése, és területe szabadon kutatható. A vár sáncaira és belső területére egyaránt kiterjedő feltárása 1987-1999 között folyt. Az ásatás igen gazdag eredményeket hozott. Nemcsak az egykori megyeszékhelyet, az ispáni várat, a hozzátartozó templomokat és temetőt, hanem egy, a honfoglaló magyarság életmódjáról, gazdálkodásáról, lakáskultúrájáról, az őseinket körülvevő természetről árulkodó falut is sikerült feltárnunk. De a munka során bepillanthattunk a borsodi vár, és maga Borsod falu késő középkori történetébe is. Borsodon az ispáni várat megelőző település házai és más objektumai a mai várdomb északi oldalán, helyezkedtek el. A későbbi sáncok alatt is megtalálhatók voltak. A várdombot két, kelet—nyugati irányú igen mély és széles árok szelte ketté. A település házai kivétel nélkül az első, északi árok két szélén szélén, és az első mélyedésben álltak. A feltárt területen 17 házat, illetve házrészletet tártunk fel. Feltehető azonban, hogy ennél valamivel több ház állhatott a faluban. A sáncból előkerült leletek ugyanis egyértelműen arra utalnak, hogy az építkezéssel megsértették, esetleg teljesen el is pusztították a korábi település néhány házát. A falu leégett, házai egyszere pusztultak el a tűzvészben. Legnagyobb számban kerámiatárgyakat leltünk. A házakban a már használaton kívüli töredékek mellett általában 12-16 ép, vagy csak a föld által összenyomott cserépedényt találtunk. Ezt, minthogy a házak leégtek, lakóik menekülésszerűen, értékeik jelentős részének hátrahagyásával távoztak, a korabeli háztartások teljes edénykészletének tekinthetjük. Az előkerült kerámialeletek egyértelműen azt bizonyítják, hogy a házak jól felszereltek voltak, és edénykészletük formakincse változatosabb volt az Árpád-kor későbbi időszakainak háztartásánál. Az előkerült edények túlnyomó többsége különböző méretű fazék. E mellett tálakat, palackokat, fedőket is leltünk. A hazai leletanyagban egyedülálló, nagy méretű, szűk szájú, hengeres nyakú, erősen hasasodó edényünk, a pithosz, tárolóedény volt. Az edénytípus legközelebbi párhuzamai a szaltovói kultúra edénymüvességében találhatók. A borsodi edények között külön csoportot alkotnak a nyakukon vízszintes bordával tagoltak. Az analógiák alapján úgy vélem, a „bordásnyakú edények” funkcionális csoportot képeznek, amelyekre a tej feldolgozása, a tej, esetleg tejtermékek tárolása során lehetett szükség. Nyakkiképzésük nem annyira díszítő, mint inkább praktikus okokra vezethető vissza. Meglehet, hogy a mieinkhez hasonló edények időben és térben való többszöri feltűnése az azonos felhasználási mód következménye. Jelenlegi tudásunk szerint ez az edénytípus hiányzik a Kárpát-medence 8-9. századi fazekastermékei közül. így megjelenésüket a honfoglaló magyarság betelepedésével kell kapcsolatba hoznunk. Ez az edényfajta az Árpád-kor későbbi időszakaiból egyelőre ismeretlen. A borsodi kerámiatípusok számbavételénél feltűnő, hogy a több mint száz ép edény és az igen nagy menynyiségü töredék között egyetlen cserépbográcsot vagy bográcstöredéket sem leltünk. A cserépbográcsokkal foglalkozó igen gazdag irodalom egyöntetűen úgy vélte, ez az edényforma a honfoglaló magyarsággal jelent meg a Kárpát-medencében, hozzátartozott annak jellegzetes, félnomád életmódjához. Éppen ezért külön figyelmet érdemel, hogy a borsodi, minden kétséget kizáróan 10. századi magyar falu leletei közül hiányzik. Mint ismeretes, bogrács nem került elő a 10-11. századi sírokból, és hiányzik több más, nagy valószínűséggel 10. századra keltezhető településünk leletei közül is. De kevés a formája és díszítése — elsősorban a bekarcolt hullámvonal dísz - alapján a 10-11. századi leletek közé sorolt darab is. Arra tehát, hogy az Árpád-kori Magyarország oly népszerű, és gyakori edényét, a cserépbográcsot, a 10-11. században már használták volna jelenleg semmiféle konkrét bizonyítékkal nem rendelkezünk. A fentebbiek tükrében erősen kérdésesnek látszik a honfoglaló magyarság életmódjának és a cserépbográcsok összekötésének lehetősége is. Az újabb kutatások egyértelművé tették, hogy a 10. századi magyar szállásterületnek éppen azon a részén, a Felső-Tisza vidékén, ahonnan a leggazdagabb honfoglalás kori temetők ismertek, igen kevés cserépüst került elő. A Bodrogközből pedig, amely földrajzi adottságai folytán kiválóan alkalmas volt a fentebb jellemzett életmódra, egyetlen üsttöredéket sem ismerünk. Hasonló a helyzet a nagyállattartásnak ugyancsak tág teret biztosító Rétközben is. Vagyis pont azokról a területekről és azokból az időszakokból hiányoznak a bográcsleletek, amelyekben jelenlegi történeti és régészeti ismereteink alapján még elképzelhető lenne, hogy a magyarság speciális, félnomád életmódot folytatott. Ha pedig mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy a bográcsleletek a 12. században szaporodnak meg, használatuk pedig a 12-13. században vált általánossá, akkor semmiképpen sem tarthatjuk fent azt az elképzelést, amely szerint a magyarság az üstök készítési hagyományait a Don-vidéki levédiai hazájából hozta magával, ahol a 8-9. században a szaltovói műveltség népeitől az üst használatával együtt járó, letelepülő félben lévő, félnomád életmódot is átvette. Maga a puszta tény, hogy az Árpád-kor folyamán nemcsak a falvakban, hanem királyi curtisokban, városokban, kolostorokban, azaz az összes korabeli településtípusban használták a bográcsot, ellene mond az üstök speciális életmódhoz való kötésének.
