Kalicz Nándor - Koós Judit: Mezőkövesd-Mosolyás. A neolitikus Szatmár-csoport (AVK I) települése és temetője a kr. e. 6. évezred második feléből - Borsod-Abaúj-Zemplén megye régészeti emlékei 9. (Miskolc, 2014)
A temetkezések
Mezőkövesd-Mocsolyás 69 feküdtek (természetesen kisebb eltérésekkel kelet és dél felé). Mindhárom kivételes temetkezés ugyanazon tengely mentén feküdt, csak ellentétes, ENy-DK-i irányítással. Ugyanilyen fő vonás a baloldali testhelyzet. Ez alól csak négy sír volt kivétel a jobb oldali fektetéssel. Közülük három, talán nem véletlenül, az ugyancsak szokatlan ENy-DK-i tájolással került eltemetésre. Az uralkodó rítustól való eltérés magyarázata ez idő szerint még ismeretlen számunkra. A sírgödör tengelye változatlan, csak a fektetés iránya változott. Az a szokás, mely szerint az elhunytakat a közösségben elfoglalt helyük szerint megkülönböztetik, még nem volt gyakorlat ebben az időszakban. Hasonló fektetési és tájolási módot figyeltek meg Tiszalúcon és Füzesabonyban is (Oravecz 1996, 51-62; Domboróczki 1997, 22, 26-27). A DK-ENy-i fő fektetési irány és a baloldali testhelyzet olyan általánosan elterjedt szokás volt, hogy már a legkorábbi neolitikumban, a Körös-kultúránál megjelent és az AVK későbbi csoportjainál is szokásban maradt egészen a középső neolitikum végéig (Kalicz-Makkay 1977, 73-83; Kurucz 1989, 97-98; 1994, 125-134; Oravecz 1998-99, 59-61). A halottak szegényes eltemetése a késő neolitikum végéig megfigyelhető az Alföldön (Tisza- és Herpály-kultúra: Kalicz-Raczky 1987, 23-24). Mocsolyáson megfigyelhettük, hogy az egyik elhunyt koponyáját okkerrel vonták be (2. sír, 75/a objektum, 112. tábla). A vörös okkerfesték használata általános jelenség és jól ismert hagyománya a halottkultusznak az egész neolitikum folyamán, mely szokás már jóval korábbról ered. A vörös szín, mint az élet szimbóluma kétségkívül a szakrális szférába tartozik. A szobrok, oltárok, különleges edények, melyeket ún. pasztózus technikával vörösre színeztek, jó példái állításunk bizonyítására. Hasonló szakrális tárgyakat lelőhelyünkön is sikerült feltárni. Az okkerfesték nyersanyaga és a festékmaradványok többször is napvilágra kerültek a település objektumaiból. Ilyen megfigyeléseket a tiszalúci és füzesabonyi feltárás is eredményezett (Oravecz 1996, 52; Domboróczki 1997,23). Az Alföldön, amint arról már szóltunk, ritka a mellékletadás szokása az egész korai és középső neolitikumban. Lelőhelyünkön ugyanakkor 12 esetben figyelhettünk meg sírmellékleteket, vagyis leleteket. Az ékszerek igazából nem sorolhatók a melléketek kategóriájába, ugyanis azok a viselet részei. Az egyik mocsolyási sírban megtalált agyaggyöngyök (114. tábla 4—6) a ritkább, és emiatt értékesebb Spondylus gyöngyöket utánozhatták. Három sírban egyszerű kis edénykéket találtunk (114. tábla 1 -3). Leginkább figyelmet érdemel a Spondylus (néven egyesített) tengeri kagylóból készült ékszerek előfordulása, amelyek kilenc sírból kerültek elő (115. tábla 1-15). A korong, vagy henger alakú Spondylus gyöngyök főleg nyak- és kardíszként szolgáltak, de hajdíszként is használták őket. Egy töredéket lecsiszolva és átfúrva, csüngőként viseltek. Az egyetlen Spondylus karperecét, amely használat közben több darabra tört, a végeiken látható átfúrás szerint összeerősítették és tovább használva a halott felkarjára húzták. Régóta élő feltételezés, hogy a Spondylus kagyló az Egei- és az Adriai-tenger mellékéről származott. Már a neolitikum ilyen korai szakaszában létrejött a kapcsolatok rendszere, amely kiterjedt és távoli vidékeket fogott át (Kalicz-Szénászky 2001, 24-54). Az utóbbi években a tengeri kagyló kutatását Siklósi Zsuzsanna végzi intenzíven (Siklósi 2004, 1-62; Siklósi-Csengeri 2011,47-62). A mocsolyási, a füzesabonyi és a tiszalúci temetkezésekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kisebb-nagyobb laza sírcsoportok feltehetően a családi közösségek meglétét tükrözhetik, és a halottakat - kisebb távolságtartással ugyan - az élő közösségek tagjainak tartották. Személyes ékszereiken kívül, melyek távolsági csere révén kerültek a lelőhelyekre és ezért presztízs értékük lehetett, semmi nem utal az eltemetett halottaknak a közösségen belül elfoglalt helyzetére és az esetleges hierarchiára. Ezt még abban az esetben sem lehet megállapítani, ha a halott mellé csak egyetlen gyöngyszemet helyeztek. A tengeri kagylók használata a tárgyalt lelőhelyek mindegyikén megfigyelhető (Tiszalúc, Füzesabony és Mezőkövesd). Ebből gondoljuk, hogy mindhárom lelőhely a Tisza menti csere egyik fő útvonalán fekszik. Említésre méltó, hogy két lelőhelyen a gyöngyök mellett egy-egy nagyobb ékszer, Spondylus karperec is előfordult (Füzesabony-Gubakút: Domboróczki 1997, 10. kép, kát. szám 31; Mezőkövesd-Mocsolyás: Kalicz-Koós 1997a, kát. szám 53). A Spondylus ritkasága miatt olyan értékes volt, hogy a gyöngyöket és karpereceket mészkőből, sőt agyagból is utánozták (Kalicz-Koós 1997a, kát. szám 54). Nem egyszer az eltört karpereceket átfúrással megjavították, a javításra alkalmatlanokat pedig szintén átfúrással, de már amulettként használták tovább (Kalicz-Koós 1997a, 7. kép 8; Oravecz 1996, 4. kép, 13. sír). A Spondylus legkorábbi előfordulása a Kárpátmedencében már a kora neolitikum idején megtörtént, vagyis a Körös-kultúrához köthető (Banner 1932, 3—4, 45; Makkay 1990, 23-27, 3, 4. kép; Séferiadés 1995, 239, 6. kép; 2003, 353-37). A „Spondylus kereskedelem” kezdetén a Kárpát-medencébe nemcsak apró gyöngyök jutottak el, hanem nagyobb tárgyak is, mint pl. a karpe- recek. Európai eredetét illetően lényegében azonos a kutatás felfogása. Egyes korábbi nézetek szerint a régészeti Spondylus fosszilis lenne, amit helyben termeltek ki, de a természettudományos vizsgálatok arra következtetnek, hogy inkább recens, vagyis holocén korú Spondylus fel- használásra kell gondolnunk (Shackleton-Renlrew 1970, 1062-1065; Elderfield 1990, 312-315; Willms 1985, 312-315; Müller 1997, 81-96; Müllerei al. 1996,81-96; Kalicz-Szénászky 2001, 24-54). Az idézett szerzők szerint a Spondylus keletkezési helye az Egei- és/vagy az
