Belényesy Károly: Pálos kolostorok az Abaúji-Hegyalján (Borsod-Abaúj-Zemplén megye régészeti emlékei 3. Miskolc, 2004)

BEVEZETÉS

BEVEZETÉS A jelen tanulmány az ELTE Középkori és Koraújkori Régészeti Tanszékén készült diplomamunka átdolgozott, javított és nem kis mértékben bővített változata. Ez a tény már önmagában is örvendetes, hiszen a szakdolgozatok könyvvagy cikkformában való közlése sajnos egyáltalán nem mondható általánosnak napjainkban. Ráadásul Belényessy Károly munkája több szempontból is új utakon jár. Egyrészt újdonságnak számít témaválasztása: egy adott régió, esetünkben a Zemplén összes pálos kolostorának, valamint azok környezetének együttes, összehasonlító tárgyalása. Másrészt hasonlóan úttörőnek mondható a feldolgozás módszertana. Hiszen rendkívül különböző mértékben kutatott és kutatható romokról, épületmaradványokról illetve -nyomokról, valamint az ember tájalakító tevékenységének egyéb jeleiről van szó, melyeket ásatással, illetve terepbejárással sikerült lokalizálni. E kutatások eredményeit a szerző végül egy összefüggő képpé fésüli össze, s ennek nyomán, az írásos forrásokkal kiegészülve kirajzolódik a Zemplén e részén települt pálos kolostorok birtokhálózata, gazdálkodása, társadalmi háttere, valamint az egymáshoz, illetve a környék más egyházi intézményeihez és birtokosaihoz fűződő viszonyuknak egyes elemei. A téma egyébiránt már csak azért is figyelmet érdemel, mivel a pálos rend a középkori szerzetesrendek között az egyik legsajátosabb jelenség. A kiváló német történész, Kaspar Elm szavaival élve a rend a 14. század eleji pápai elismerés nyomán „egy elfuserált koldulórenddé" vált. Jóllehet a pálosok a 13. század közepe táján remeterendként indultak, a század végére ezzel az irányultsággal már kevés sikerre számíthattak. Ugyanakkor már a korai időszakban is megjelentek egyes közösségeikben bizonyos, a monasztikus hagyományokat tükröző vonások. Ehhez a már eredetileg is némiképp összetett jelleghez társultak azután egyes koldulórendi sajátosságok, melyek a rend számára 1308-ban előírt ágostonos regulából következtek. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a középkori szerzetesség három fő irányzata minden egyes kolostorban egyaránt megjelent volna. Egyes kolostorok inkább őrizték a remeteségek hagyományát, mások inkább monasztikus vagy éppen koldulórendi közösség képét mutatták. A különféle kolostorok pedig az idők folyamán át is alakulhattak, részben egyes általános rendi tendenciák, részben a helyi igények függvényében. Ezek a vonások tükröződtek azután az egyes kolostoroknak a külvilághoz, az őket körülvevő társadalomhoz való viszonyában éppúgy, mint az épületeikben vagy a különben általánosságban is szerény méretű birtokaikban, azok összetételében. A zempléni kolostorok példáján a fent leírt jellegzetességek csaknem mindegyike bemutatható, ráadásul nyomon követhető az is, ahogy ezek a szerzetesközösségek egymással együttműködve közösen lépnek fel saját érdekeik védelmében. Ez az oklevelekkel is jól dokumentálható közös fellépés rávilágít a rend belső szervezetére és feltehetőleg az ország más vidékein települt kolostorokban sem volt ismeretlen, csak legfeljebb kevesebbet tudunk róla. F. Romhányi Beatrix