Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Néprajzi előadások és írások

legjelentősebb gabonapiacokat, így a két világháború között a gabonaforgalmat is újra kellett szervezni.18

Természetesen a földművelő gazdálkodás a Felföldön is fejlődött, és a talaj előkészítésében, a termesztési technikákban, s a korszerűbb növényfajták vetésében nagy táji differenciákkal terjedő újítások révén a parasztok bőségesebb hozamokat reméltek. Ám a földrajzi adottságok kereteit aligha haladhatták meg. A Felföld nagyobb részén csak a 19. század végén tértek át a vetésforgó rendszerre: a 20. század elején a régió nyugati felében 10%, a keletiben pedig 40% volt a nyomásos rendszerben müveit területek aránya. A vetésterület nagyobb részét a gabona foglalta el, az agrárökológiai feltételek miatt (1864-ben) a rozs termőterülete volt a legkiterjedtebb (31,7%), azt követte az árpa (21,4%), a zab (19,4%), majd a búza (17,2%) és a kukorica (8,2%). A kétszeres (1,2%) és a köles (0,9%) részesedése már inkább csak emlékeztetett a korábbi termesztési struktúrára. Természetesen a termesztett gabonafélék sorrendje vármegyénként eltérő volt, s arányuk a 19. század derekán is tükrözte az egyes kistérségek parasztjainak földrajzi feltételeit, ami a generációk során a termelési technikában, s az egész munkakultúra tradíciójában is beágyazódott. Például a rozs Torna megyében a termőterület 52,3%-át, Nógrádban 48,2%-át, de Borsodban is 45,2%-át foglalta el, s a búza arányaiban legnagyobb vetésterületével rendelkező Flontban is csak 30%, az azt követő Hevesben pedig 28,8% volt a legértékesebb gabonaféle, a búza aránya. Viszont Árva területén a zab 89,3%-ban, Liptóban pedig 59,3%-ban részesedett a gabonaföldekből. Könnyen belátható, hogy a két újvilági kultúrnövény, a 18. században fokozatosan tért hódító kukorica, s különösen az 1780-as években gyorsan terjedő burgonya nélkül - a 19. század végén több mint ötödét tette ki a termőterülete Árva, Liptó és Szepes, de több mint tizedét Trencsén, Sáros és Zólyom vármegye szánterületének is - a Felföld északi sávjának népélelmezése nehezen volt biztosítható a sík vidék parasztjainak élelmiszerfeleslege nélkül.19 Bizonyos, hogy a kenyérgabona feleslegének és hiányának kiegyenlítése, pontosabban szélsőséges különbségeinek csökkentése ebbéli jelentőségének megfelelő helyet foglalt el mind az eltérő adottságú régiók népességének létformájában, munkakultúrájában, mind a régiók közötti kapcsolatokban. Vélhetően meghajtója volt ez a fajta igény a kereskedelem és a szállítás fejlődésének, s bizonyára kihatott a gabonafélék termesztésének és fogyasztásának egész tradíciójára is.

Az 1828. évi összeírás részletező adatsorai alapján Bácskai Vera és Nagy Lajos a gabonatermelésnek három nagy körzetét különítette el régiónkban, ami nem csupán a mezőgazdaság ezen ágának térbeli kiterjedését körvonalazza, hanem a kenyérgabonához való hozzáférés különböző lehetőségeit is. A kenyérgabonából (jellemzően búza és rozs) a magyar Alföld felől a Felföld északi tájai felé haladva csökkent az egy főre jutó termésmennyiség: amíg az Alföld északi

18 Csató 2006. 81-91.

19 Vö. Frisnyák 1998. 368-372.

56