Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Kiállítások elé
A mai alkotók törekvéseinek, tevékenységének megértéséhez utalni kell Heves megye tradicionális műveltségének előzményeire, különösen is annak tagoltságára, összetettségére mind földrajzi-regionális értelemben, mind a társadalom vonatkozásában. A térség helye, helyzete átmeneti zónát körvonalaz a palóc vidék és a Tisza mente között, nem elhanyagolható hatásokkal a Jászság irányából is. A változó kiterjedésű közigazgatási egység jellegzetes átmenetet jelent a hegyvidék és a magyar Alföld között, a Mátraalja és a Bükkalja maga is karakteres földrajzi és kulturális lejtő sajátos műveltségi jegyekkel. Egészen más kulturális örökséget hordoz Dél-Heves a maga egykori ártéri jellegével, a Tisza közelségével. Vagyis mozaikos szerkezetű a megye területe, s az alkalmazkodás sokféle formája, vele a tárgyalkotó tevékenység típusai. De összetett a társadalom szerkezete is, tagolva az idegen ajkú népcsoportok - műveltségre is kiható - megtelepülésével. Sokféle hatás érte Heves megye népművészetét, tárgykultúráját az elmúlt évszázadok alatt, amelyek bizonyos mértékben meghatározzák a mai tárgyalkotók irányultságát és a tárgyhasználók ízlését is. Például, a paraszti textilfeldolgozás és -díszítés alakulásának tradicionális történeti folyamatára külső tényezők is hatottak. Amint Schwalm Edit összegzőén megfogalmazta, a 18. század elejétől több központban takácsok szőtték meg a környező és távolabbi falvak parasztgazdaságaiban megtermelt rostanyagát. Elsősorban Hatvan és Gyöngyös iparosainak szerepe volt ebben meghatározó, de dolgoztak takácsok Egerben, Kerecsenden és Hevesen is. A 19. század derekán Hatvanban közel harminc takács működött, akikkel négy vármegye 24 községe szövette meg a kender- és lenrostját. A gyöngyösi takácsok már 1701-ben céhet alapítottak, s a különböző minőségű vásznak mellett virágos abroszokat is szőttek. A 18-19. században Eger neves készítménye volt a bulya vászon, a lenből és kenderből készült finomabb szőttes. Domonkos Ottó kiváló könyve igazolja egyrészt, hogy a takács szőttesek mintakincse az iparos legények több évszázados nemzetközi vándorlása révén változott, fejlődött, másrészt, hogy a takácsmesterségnek milyen jelentős befolyása volt a paraszti szőtteskultúrára. A kétféle tradíció jellemzője volt korábban Heves textilkultúrájának, ami az előképekben máig is hat. Gondoljunk csak a hevesiek készítményeire, akik számos nehezen meghaladható tapasztalatot, tudást birtokolnak. Például, hogy a szövés jószerével manufakturális keretek közé szervezhető, még akkor is, ha annak a hímzéssel való - egyébként jellemzően roppant harmonikus, organikus - házasítása, vagy a horgolással való kiegészítése jelentős kézimunkát igényel. Kiérlelt, hiteles és ízléses formáikat csak erősíti a természetes anyagok alkalmazásának erősödő igénye. Készítményeik egyértelmű választ jelentenek arra a régi kérdésre is, hogy beilleszthetők-e, ill. mennyire és miként illeszthetők be a népművészet, népi iparművészet produktumai a korszerű lakáskultúra, akár bármiféle más élettér és munkatér világába. Egy gondolat erejéig visszatérve a külső hatásokra: Heves megyében, nem ritkán a szomszédos megyék bevonásával is, jelentős kereskedelem zajlott a 247
