Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Kiállítások elé
Sajátosan bánik Murvai György a színekkel. Amikor 2006-ban az első kiállításán megismerhettem, fekete-fehér képeken mutatta a Tövishát hagyományos műveltségének széthulló tükörcserepeit. A sötét tónusok a fekete-fehér képeken történeti mélységeket mondtak el. Jelen kiállítás képein az alkotó időnként jószerével tobzódik a színekben, olykor fel is erősíti, szinte festményszerűvé varázsolja a témáját. Ez a piktúraszerü ábrázolás olykor kifejezetten historizál, máskor számomra talán túlzottan is színpadszerűvé teszi a tárgyát. Kifejezetten erősnek érzem azokat a képeit, ahol a fény és árnyék dinamikája a színek mellett is hangsúlyos maradt: például a Boltívek alatt címűt, ahol a kőívek és azok árnyéka jószerével egyenletes, lépcsőszerű ritmust ad, s nem csupán teret, de időkeretet is kölcsönöz a képen haladónak. Az idő persze más módokon is jelen van a képeken: a kisgyermektől, hangsúlyosan a fiatal nőktől az időskorig rajzolja meg a múlandóság ívét, de az időt idézi a napszakok ritmusa, hosszabb távon pedig a régies tárgyak, és a történeti építmények rendje is. Nem lehet feladatom valamennyi képről külön szólni. Számomra Murvai György képei - az ő világa - azt üzenik, hogy mindannyiunk világa végtelen, s kapcsolatot tart a mások világával, megélhető közelséget megengedve ember és ember között. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy az ismerős táj, egy-egy szín, egy fény, a valamelyik Murvai képen láthatóhoz hasonlóan tartott kéz, vagy talán a meztelen nők tűnhetnek ismerősnek, megélt élménynek: olyannak, ahol a világaink között az átjárás leginkább lehetséges. Tisztelt Jelenlevők! Mikor ide készültem, eszembe jutott egy dolog Murvai György szülőfaluja kapcsán. Még pár percre kérem a türelmüket, hadd osszak meg Önökkel még egy gondolatot! Abban, hogy Murvai György sikeres pályát mondhat magáénak fotósként, és sokfelé járhatott, ápolhatott kapcsolatot távoli tájak népével is, komoly szerepe lehetett annak, hogy elkerült a szülőfalujából. Volt alkalmam közölni egy olyan kéziratos szöveget, amiben az ismeretlen, de a verselésben járatos szerzője 18, egyenként 8 soros versszakban mutatta be Felsővisó viszonyait, társadalmi állapotát. A szöveg egy Felsővisón született hölgy révén kerülhetett Miskolcra, aki az első világháború idején gépírónő volt az ottani járásbíróságon, és a fia, Zentai András ajándékozta a gépelt szöveget a Herman Ottó Múzeum néprajzi adattárának. A Felsővisói szokások című opus remek megfigyeléseket fogalmaz meg a helyi románok, németek és zsidók kulturális habitusáról, a különböző generációk viselkedéséről, s külön foglalkozik az elmenőkkel és a helyben maradókkal. Hadd idézzek itt két strófát, Gyuri születésnapjára emlékezve - ő ismeri a történetet -, a megnyitó közönség kedvéért! Kit sorsa Visóra dobott, Annak itt bealkonyodott, Innen ugyan el nem mehet! 244
