Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Kiállítások elé
Felső-Ausztriában, Salzkammerguttól észak-északkeletre elhelyezkedő Viechtau famunkáját, ami a középkortól a második világháborúig meghatározó szerepet játszott a térség népének életében. A családi üzemek korábbi haszonvételét a 18-19. században sajátos vállalkozói értékesítési rendszer vette át, ami egészen az 1960-as évekig, az idegenforgalmi célú tárgykészítésre való átváltásig szervezte a térség háziiparát. Ez a bedolgozókat foglalkoztató vállalkozási forma (Verleger) nem működött tartósan Magyarországon a különféle háziiparok szervezésében. A viechtauiak a 17-18. században jelentős házaló kereskedelmet folytattak, és - az osztrák-német vidékek mellett - Csehországba, Morvaországba és Magyarországra is eljutottak a termékeik. A 19. században, egészen az első világháborúig, termékeik legfontosabb felvevőpiacát a Monarchia keleti államai jelentették, a háztartási eszközök és a mezőgazdasági szerszámok legjelentősebb vásárlóközpontja - Bécs mellett - Budapest volt. A 19. század során a megrendelések egyfajta termékstandardot formáltak ki, a század végén már termékkatalógusok segítségével terítették a kereskedők az áruikat. Ezen a csatornán át igen jelentős eszközanyag áramlott hazánkba: bizonyára főként a polgári háztartásokba, de aligha lehet kétséges, hogy a parasztok tárgyi világába is. A favillák, szórólapátok, dongás edények, kanalak, különféle gyaluk és más famegmunkáló eszközök, fűszertartók, tészta- és vaj formák, darálók, tök- és káposztagyaluk, konyhabútorok, fogasok, teknők, nem utolsósorban sokféle fa gyermekjáték és építőkocka. A 19. században nagyon fontos felvásárlói voltak a viechtaui háziiparnak a szlovák házaló árusok: az egérfogókat, facsapokat, főzőkanalakat, habarékát és számos más eszközt ők hordták el árusítani. A különféle vándorárusok és -iparosok tevékenységének és útra kelésének ugyanaz volt a meghajtója, mint a mezőgazdasági idénymunkának: a 18-19. században egyre többen és többféle módon igyekeztek megélni a polgárosuló parasztok igényeinek kiszolgálásából Európa különböző tájain. A dunai sváb vidékeken a faeszközzel, kaszával és sarlóval, gyógynövényekkel, fűszerekkel, cukorkával, énekes madarakkal, kalapokkal, rövidáruval, kefékkel és számos más portékával házaló vándorárusok éppen úgy rendszeresen megjelentek, mint a vándorgyógyítók, üvegesek, káposztagyalulók, rágcsálóirtók, kovácsok, kéményseprők, rézöntők vagy akár az üstfoltozók, akikről azért maradhattak fent fényképek a 19. század végéről, mert csatlakoztak hozzájuk a vándor fényképészek is. A vándoriparosok, szolgáltatók és az árusok személye olykor nem vált el. A service nomads kifejezést, ami jól kifejezi ezeknek a vándoroknak a mibenlétét, Gunda Béla honosította meg a magyar néprajzi irodalomban. A különböző kézműves készítmények még a 19-20. század fordulóján is kiegészültek a gyűjtögetett természeti javak (pl. gyógy- és fűszernövények, illóolajok) közvetítésével. A megkésett hazai iparfejlődés valamint a lassan erősödő polgárság Magyarországon is egyre újabb tevékenységeket hívott életre a megváltozó igényeivel, egyre nagyobb számú és egyre többféle szolgáltatással házaló tevékenységét indukálta, hogy aztán a megszülető gyáripar nyomtalanul felszámolja többségük működését. 236
