Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Kiállítások elé

zösségek közös kulturális örökségének vélt, kulturális összetartozásukat kifejező műveltségi elemekből szerkesztődik ki a 21. századi nemzeti hagyomány. (Itt is megjegyzem, hogy ez a folyamat a 19. század végén, a 19-20. század fordulóján már lezajlott Magyarországon, de Európa nyugati országaiban is. Nálunk olyan sikeresen megtörtént a nemzeti kultúra megkonstruálása, hogy - amint a kiváló szociográfus Karády Viktor megírta - mindjárt kettő is született párhuzamosan: egy történeti, népi-nemzeti, valamint egy polgári, urbánus, aminek a következményei, megosztó hatása máig jelen van az irodalomban, művészetben és közgondolkodásunkban is — nem is szólva a magyarországi politikai életről. Nem meglepő, hogy az egészet együtt értő és értelmező zsenik - mint mondjuk Ady Endre és Bartók Béla - helyzete és megítélése olyan képlékeny a közgondolkodásunkban. Az előzőekből az is következik, hogy a formálódó örökség elemei között

— nem beszélek itt most persze az épített örökségről és a muzeális intézmények tárgyi kollekciójáról - némiképp túlreprezentált az ételek, az italok, valamint a helyi népművészeti hagyomány - az utóbbi jó része nem régebbi a 19. századnál —, de hiányoznak belőle például a létfenntartás és élelemtermelés domináns eljárásmódjai, és a kézműves technikák nem lokális formái. Leszámítva egy-egy továbbélő vagy új életre keltett jeles napi szokást, hiányoznak a társadalmi tradíciók, értve ezalatt a paraszti társadalom tagoltságát, a közösségeket feszítő szociális ellentmondásokat, és teljességgel hiányzik a szegénység, gondolva azokra a technikákra is - a hagyományos műveltség és életmód részei amelyekkel az alsó falusi társadalmi rétegek generációkon át igyekeztek fenntartani önmagukat.

Talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy mindez aláhúzza a kulturális örökséggel foglalkozó kutatók és intézmények szerepét és jelentőségét. Az, hogy a matyóság hagyományos műveltségéről ma meglehetősen sokat tudunk, és ha nem elegendő, de nem is elhanyagolható a tárgyi örökségük, jó évszázados, többé-kevésbé szervezett gyűjtőmunkának köszönhető. A 20. század legelején Mezőkövesd főjegyzője és felesége már reprezentatív tárgyakat adományozott az 1899-ben létrejött Borsod-Miskolci Múzeumnak, és ebben az időszakban már tárgyi gyűjtéseket végeztek Dél-Borsodban a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának- a Néprajzi Múzeum jogelődje - munkatársai is. Helyi gyűjtemények születtek Mezőkövesden - főként a gimnáziumban, jeles tanáregyéniségek révén -, 1953-tól pedig múzeuma van a matyó közösségnek, amelyik tavaly ünnepelte hatvanadik születésnapját. Csak félve jegyzem meg, hogy a félszáz települést magába foglaló Bodrogköz, amelynek területén 1920-tól két állam osztozott, sok próbálkozás és fáradozás ellenére sem tudta létrehozni a maga múzeumát, különösen nem a maga régészeti, történeti, néprajzi gyűjteményét. Őszintén remélem, hogy ez a kiállítás, s különösen a jelenlevő múzeumbarátok parányi lökést adnak ahhoz, hogy ebben az intézményben hatékonyan működjön a mai, a 21. század elejének megfelelő tárgyi gyarapítás, a saját kollekció kialakítása, ami nélkül múzeum nem létezhet.

(.Bodrogközi Múzeum, Királyhelmec, 2014. január 24.)

228