Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)
Elődök és (egykor volt) társak
Száz éve született Csiszár Árpád Csak szubjektív mondatokkal tudom kezdeni megemlékezésemet a száz esztendeje született Csiszár Árpádról. Ahogyan a nyelvünk pontosan kifejezi: ő nekem jóemberem volt, s úgy érzem, az még ma is, haló poraiban. Az a segítőkész, odafigyelő, mindig jóakaratú, akire bármikor számíthat az ember, s aki akkor is van, ha akár évekig nem látjuk egymást. Szinte gyerek voltam, mikor először láttam, s most alig hiszem, hogy első találkozásunkkor néhány évvel fiatalabb volt, mint én most vagyok: 1967-68 nyara lehetett, amikor édesanyámmal Mátészalkáról az ugomyai Tisza-partra igyekezve, a naményi vasútállomásról - gyalogosan, persze betértünk a múzeumba, hogy átadjuk azt a néhány gramofonlemezt, amiket valamelyik tunyogi rokon padlásán találtam. Várnunk kellett kicsit, Csiszár nagytiszteletü úr kerékpáron érkezett, világos rövid ujjú ingben, sötét nadrágjának egyik szára összecsatolva, hogy a biciklilánc ne olajozza össze. A sokszor emlegetett régi üzlethelyiség lemezredőnyét felhúzva tessékelt minket a birodalmába. Emlékszem őszülő bajuszán a dohányfüst sárgás csíkjaira, de főleg a kézfogására, széles, erős tenyerére, ami olyan volt, mint a Szamos folyása mentén, Szamostatárfalvánál vagy 20 km-rel lejjebb, a tunyogi idős paraszt rokonomé, Márki Lajos bátyámé. Aki, hasonlóan nyugodt, dallamos hangon, mint Csiszár Árpád, engem „lelkem”-nek szólított. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az 1960-as évek elején nyaranta egy-két hetet Tunyogon tölthettem: a tunyogi Kis utca az 1970-es Tisza-völgyi nagy árvízig olyan volt, mint a mai szabadtéri néprajzi múzeumok. Ahhoz azonban, hogy magam az etnográfiát hivatásul választhattam, nagyon fontosak voltak a személyes példák: a vidéki múzeumokban lehetett ilyeneket találni. Az ember leginkább fiatal korában választja ki magának azokat az állócsillagokat, amelyekhez, akikhez biztonsággal igazodhat. Számomra Csiszár Árpád ma is ilyen állócsillag, aki bennem ma is él, s számomra életem végéig létezik. Úgy vagyok az emlékével, ahogyan azt Sinka István megfogalmazta: „Mert bármilyen hosszú az élet, az emlék mindig utána nő s mellésimul, mint megbékélt, sokat szenvedett szerető.”* Lehet persze, minden korábbi generáció úgy gondolta, hogy élete delén túl elfogytak a horizontjáról az effajta iránymutatók! Én azonban úgy érzem, hogy a 1 1 Mert bármilyen hosszú az élet... (1938). Vő. Sinka István: Megzendül az erdő. A költő régi köteteiből, hagyatékából és a magyar sajtóból egybeszedett versek, 166-167. A kötet verseit összegyűjtötte, válogatta, szerkesztette és az utószót írta: Medvigy Endre. Vésztő. 191