Viga Gyula: Miscellanea Museologica III. - Officina Musei 24. (Miskolc, 2017)

Néprajzi előadások és írások

a földművelés és az állattartás között.4 Az élőállat értékesítésének csakúgy, mint a sajt-, a vaj- vagy a brindza-kereskedelemnek elengedhetetlen feltétele volt, hogy az adott település jó helyen feküdjön, megfelelő helyzeti energiával rendelkezzen. A 18-19. században az értékesítés lehetősége és annak különböző szinteken való megszervezése a gazdálkodás alapvető kérdésévé vált. A Kárpát-medence északi térségéből elképzelhetetlen volt például a brindza nagy távolságra való szállítása és eladása anélkül, hogy a gazdák, a pásztorok és a vásárló közé beépüljön a közvetítő kereskedelem valamilyen formája. A hagyományos létformák igyekeztek termékeikkel kiszolgálni a piaci igényeket, a kereskedelem viszont egyre erőteljesebben önálló ágazattá vált a különböző létformák között.

A megtelepedési folyamatok lezárulása a 17-18. század fordulóján már relatív túlnépesedést is jelentett: a gyenge földrajzi feltételek következtében a térség nem tudta sokáig eltartani a lakosságát. Az 1710-es évek végén Felső-Árva területét a népességnek csaknem fele, mintegy 1500 család hagyta el, s költözött Pest és Gyöngyös környékére, illetve Közép-Szlovákia bányavárosaiba.5 A vármegye gazdálkodásának feltételeit alapvetően meghatározó földrajzi feltételek nem változtak - gyengébb években a gabona csak dupláját adta az elvetett magnak ám az ország török utáni évszázadának növekvő igényei jelentős keresletet biztosítottak a felföldi megyék fája, bányatermékei, kézműves cikkei iránt. Árva gazdálkodásának egyensúlyát az erdő és a kézművesség biztosította, azok révén tudta megszerezni a vármegyén kívülről a létfenntartáshoz szükséges élelmiszereket.

Árva ipara - hasonlóan a Felföld más vidékeihez - a 18. század során külső és belső tényezők hatására indult fejlődésnek: a relatív túlnépesedés már említett kényszere, s a külső piacok igénye egyaránt serkentette a kézműipar és a háziipar térnyerését. A felső vármegyék belső forgalma mellett a sík vidék felé irányuló áruforgalom erősítette ezt a folyamatot. A vármegye jellegadó ipara a textilkészítés volt: az árvái vászon és gyolcs márkanevet képviselt, s a nagyfokú kereslettel volt magyarázható az a közismert néprajzi tény, hogy Árvában még a férfiak is szőttek-fontak.6 Különösen a megye északi részén terjedt el a vászonkészítés: a leggyengébb földművelő tájon jól megtermett a len. A Lipnicai-völgy szórványai, Alsó- és Felső-Lipnica, Bobró, Usztye, Szlanica és Zubrovlaha voltak a gyolcsszövés központjai. A termelés volumenét érzékelteti, hogy egy-egy házra évente 200 méter vásznat számítottak, s Árva vármegye éves termelése a 18. század végén 2 860 000 méterre volt tehető. A háziipar mellett megnőtt a takácsok szerepe is: 1712-ben csak 34 takácsot írtak össze, 1751-ben pedig már 266 volt a számuk. Bobróban, Zubrovlahán és Námesztóban nagy festőműhelyek is vol-4 Paládi-Kovács 1993. 78-85., Podolák 1967.

5 Caplovicová 1968. 86., Horváth 1955. 193., Horváth 1971. 58.

6 Kavuljak 1955. 37.

144