Goda Gertrud: Holló Barnabás (1865-1917) szobrászművész - Officina Musei 23. (Miskolc, 2016)

A fővárostól messze lévő Tompa Mihály-szoborra nem igazán figyelt fel a magyar sajtó, de a művészeti szakirodalom sem. Pedig a kor egyik leghitelesebb köztéri alkotása. A megmintázott szobor gondolkodó tekintete szinte sugalmazza emlékezetünkbe az általa megfogalmazott és citálható bölcs sorokat, a megmaradást erősítő hitet. 1994-ben a gömöri magyarság identitásának áldozatvállaló megnyilatkozása volt az az erő, ami visszahelyezte a szobrot régi-új helyére.

Tompa Mihályról büsztöt is mintázott, amely az 1896-os felavatásától a sárospataki iskolakertben áll. Hollónak egy időben kellett foglalkoznia a kétféle Tompa Mihály-ábrázolással. Amint a művek mutatják, gazdag művészi leleménnyel többféle megoldás is élt benne ugyanarra a témára. A büszt azon felismeréséből lett egyedülálló, hogy a közel öt méter magasságból letekintő arc nem lehet azonos megoldású egy szoborsétányra kiállított portréval. A nemzeti eszme felelősségét hordozó álló figurával szemben ezúttal a szép rímekkel induló költőt mutatja, picit rokokósan, de nagyon elegánsan, amilyen sárospataki diáksága idején volta későbbi református tiszteletes. A mű keletkezéséhez hozzátartozik, hogy a millennium alkalmából közadakozásból állíttatta azt a pataki diákság.

Ha összeállítjuk Holló Barnabás legjelesebb portréinak képzeletbeli galériáját - Szabó István (1897), Vajda János (1905), Körösi Csorna Sándor (1909), Mikszáth Kálmán (1910), Gregus Ágost (1913) - magunk is arra a megállapításra jutunk, hogy művészünk kiváló jellemábrázoló volt. Eme alkotói erénnyel csak azok a legjobbak rendelkeznek, akik az egyéni vonások olvasatán és tükrözésén túl a személyiség megjelenítésére is gondot fordítanak és ilyen irányú igényt is támasztanak magukkal szemben. Ezzel az érzékenységgel felruházott alkotói képességről igazán a természet után készült portrék esetében tud számot adni az alkotó. Nem véletlen, hogy a történelmi arcképek idillikussá válnak még a nyomon követhető jellemrajzok ismerete ellenére is, hiszen az időbeli távolság már nem tudja létrehozni a két egyéniség ama kölcsönhatását, ami a kortárs létből fakadna. Mégis, ha az életteli vibrációt nem is lehet nyomon követni valamennyi arcképen, azért azokból egyöntetűen árad az a szeretetteljes humanizmus, amit maga a művész táplált ábrázoltja iránt.

18