Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)

Szokáskeret (A lakodalom forgatókönyve és tisztségviselői a 19. században) - Tisztségviselők, a vőfély szerepe

A prózai szövegekre (hívogatókra) jellemző terjengősséget, a többszörösen alárendelő körmondatokkal terhelt dagályos prédikátor-stílust is igyekezetek az írott szabályok korlátozni. „A vendéget nem cikornyás és érthetetlen, hanem egyszerű, értelmes és szívélyes beszéddel a lakodalmi ünnepélyre az esküvőt megelőző vasárnap [...] meghívni.”225 A versmondással kapcsolatos elvárások napjainkig sem változtak, lényegében ugyanezt a visszafogott, nyugodt hangvételű, érthetően artikulált, a ritmizált skandálástól mentes egyszerű stílust eszményítik a mai vőfélykönyvek is. „A vőfélynek legyen egy kis előadókészsége, szépen, értelmesen tudja előadni a szép verseket, ne hadarjon, ne dadogjon. A verset kihangsúlyozva, de ne szavalva mondja.”226 Az előadó- készség nemcsak a mulatóversek és a tréfás szokásmozzanatok, hanem a búcsúztató alkalmával is fontos volt. A jó stílusban, megfelelő hangvétellel elmondott búcsúztató fokmérője volt, hogy a menyasszony és női hozzátartozói megkönnyezik-e az elválást és az átmenet rítusát. Balogh Sámuel a gömöri lakodalomban a búcsúztató „csendes és tempóra tett komoly indifferens tónusára” lett figyelmes, amely éles ellentétben áll a halotti búcsúztatásra emlékeztető jajveszékeléssel, sírással.227 „A nagyvőfély megfontoltan, minden szónak hangsúlyt, értelmet adva, bánatos, fátyolozott hangon mondta a búcsúztatót. S egy-egy fájó érzéssel telített gondolatnál megállt, megvárta, míg az édesanya, az édesapa, a testvérek, asszonyok, lányok ejtenek egy-egy fájdalmas hangot, sóhajtást.”228

A nyomtatott és kéziratos szöveggyűjtemények legtöbbször csak emlékeztetőül szolgáltak, mert a vőfélyek gyakran fejből tudták az egész repertoárt. Ez természetesen egy tanulási folyamattal és állandó gyakorlással járt. Az apáról-fiúra történő hagyományos szövegtanulást írja le Edvi Illés Pál. „Az apáktól eltanulják a fiúk, se ha azt minden megakadás nélkül, s némileg sikerült hanglejtéssel voltak képesek elmondani, még büszkék is tudnak lenni rá.”229 A 20. századi gyűjtésekből kiderül, hogy volt, aki a gyermekkorában legeltetés közben, a tehén mellett tanulta meg a verseket. Mások a gyakorlást tartották fontosnak: még ha minden hétvégén volt is lakodalma a makói vőfélynek, minden egyes szereplés előtt átolvasta a szövegeket, hétköznapokon pedig munka közben mondogatta őket.230 A verstanulás folyamatát számos példával mutatja be Kürti László tanulmánya, aki a tudatos szerzői, szöveggazda magatartás elemeire is utal: „minden vőfély büszke saját tudására a versek mondásában, és változatainak megőrzésében. Ezért, ahogy tudtak, kitettek magukért, és amíg aktívan működtek, nem szerették vőfélyverseiket továbbadni.”231 A szövegtudás fontosságára világít rá

225 A Debreceni Vőfély Társulat alapszabályai, 1863. december 14. Közli BÉRES A. 2009. 22.

226 SZŐKE S. 1998. Idézi GYÖNYÖRŰ Zs. 2009. 15.

227 BALOGH S. 1827. 44-45.

228 Táboros Sándor: A mezőcsáti lakodalom (1860—1900). HÓM NA 2325. 70.

229 EDVI Illés P. 1827. 25.

230 MARKOS Gy. 2004. 177.

231 KÜRTI L. 2013. 226.

70