Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Bevezető - Módszertan
netiségét és tájnyelvi jellegzetességeit képes érzékeltetni, ám helyesírása és központozása megfelel a mai követelményeknek. Ez a textológiai módszer egyébként részben megfelel a régi magyar irodalom kutatásában szokásos szövegkiadási gyakorlatnak. Jól érzékelhető és könnyen hozzáférhető példát ad erre többek között Szentsei György daloskönyvénstV hasonmás kiadása, ahol az eredeti kézirat és az átírt szöveg egymás mellett jelenik meg egy ikerkötetben. A sajtó alá rendező Varga Imre ott így foglalja össze a szöveggondozás elvi kérdéseit: „Átírásunkban azt az elvet igyekeztünk megvalósítani, hogy mai helyesírással visszaadjuk a korabeli ejtésmódot, a kézirat összeíró- jának kiejtését. A nyilvánvaló hibákat javítottuk. Amikor a másoló kiejtés szerint írta le a szót, ezeket a mai etimologikus elvnek megfelelően írtuk át. Amikor a kéziratban található írásmódtól eltértünk, a változtatásokat kurziválással jeleztük. Kerültünk az átírásban minden önkényes beavatkozást.”51 Ehhez képest a különbség annyi, hogy a régi magyar irodalom kutatói jobban ragaszkodnak a betűhív olvasathoz, míg az iskolázatlan szerzők változó színvonalú népi kéziratain edződött folkloristák könnyebben mozdulnak a népköltészeti szövegek modernizált átírási gyakorlata felé.52 A második szakaszban az egyes szövegek elkülönítése, egyedi számozása, tartalmifunkcionális meghatározása és végül a szövegek csoportosítása következett. Ennek során a szokáskutatás eredményeinek figyelembe vételével a lakodalom menetéhez, a házasságkötési szokásrend forgatókönyvének időrendiségéhez próbáltam igazodni. Ebben vezérfonalat nyújtott az RMKT XVIII/8. Közköltészet 2. kötet beosztása, és természetesen támpontot adtak a kéziratok belső rendszerei, a szerzők autochton címadási és sorba rendezési gyakorlata, továbbá a nyomtatott ponyvafüzetek forgatókönyv-szerű struktúrái. Mindezek alapján kialakítottam a saját beosztásomat, megalkottam a 19. századi lakodalom szövegeinek idealizáltan telített, lehetőleg minél teljesebb forgatókönyvét. A kutatás harmadik szakasza az összehasonlító szövegfilológia módszerével zajlott, és célja a szövegek eredetének, változatainak és változásainak vizsgálata volt. Elsőként az általam feltárt anyagban kerestem meg az összetartozó variánsokat, és Küllős Imola útmutatása nyomán meghatároztam az egymással szövegszinten is egyezést mutató változatokból kirajzolódó szövegcsaládokat.53 Ezt követően a szövegeket a lehető legszélesebb összehasonlító vizsgálatnak vetettem alá, a már bemutatott szekunder források és a közköltészeti előzmények bevonásával. A komparatív filológiai módszert alkalmazva strófánként, illetve gyakran soronként vagy sorpáronként elemeztem a verseket, és állapítottam meg a kapcsolatokat, összefüggéseket az összevetett szövegek között. 51 SZENTSEI GY. 1977. 2. kötet 47-48. 52 VOIGT V.-BALOGH L. 1974. 53 RMKT XVIII/4. 2000. 37, RMKT XVIII/8. 2006. 21-22. A szövegcsalád definíciójának elméleti hátteréhez lásd CSÖRSZ Rumen I. 2009. 107-123. 25
