Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Összegzés
Kisgyöri kézirat, a PdntzélJános-énekeskönyv és a Taktabáji vőfélykönyv tartalmaz a 18. századi szövegcsaládok közvetlen továbbélésének tekinthető változatokat. Az olykor meglepő azonosságok jellemzően a lakodalom mulattató költészetének szövegtípusai között fordulnak elő. A csúfolok és hazugságversek, illetve az intő-oktató költészet ide tartozó szövegpéldái általában olyan versek, amelyek a ponyvanyomtatványok repertoárjából rendre hiányoznak, ám a kéziratos közköltészetben számos variánssal megtalálhatók. Ez a jelenség arra enged következtetni, hogy a ponyvanyomtatványok a 19. században szokásos vőfélyverseknek csak egy részét, mégpedig a szalonképes és társadalmilag minden szempontból elfogadható részét tartalmazzák. Ugyanakkor a szóbeliségben és a kéziratosságban biztosan továbbéltek a 185. számú Maskara vershez hasonló alkotások is, amelyek divatjamúlt, archaikus vagy éppen nyomdafestéket nem tűrő elemeik miatt a kanonizált vőfélykönyvek standard repertoárjában nem szerepelhettek. A század végéhez közeli Taktabáji vőfélykönyv vagy az ezzel számos ponton párhuzamos Pacséri vőfélykönyv esetében viszont a közköltészeti alkotások száz—százötven éves továbbélése igazolható. A szövegszintű azonosságok mellett jelentős számban kimutatható a közköltészetben is használatos témák, toposzok, motívumok, frázisok jelenléte. Az egész műfaj hangvételét, nyelvi stílusát meghatározzák azok az ünnepélyes köszöntőversek, amelyek gyakran csak egy-egy strófa erejéig jelennek meg az egyébként mulattató vagy szokásmagyarázó funkciójú strófaláncok részeként. Az ezekben szokásos megszólítások, köszöntések, jókívánságok, áldáskérő és áldásmondó formulák, elbúcsúzó és adománykérő frázisok is a 18. század lakodalmi költészetéből származnak. A vőfélyversek sokszor emlegetett deákos stílusának gyökerei szintén a közköltészet biblikus és antik mitológiai témáiban keresendők. A kettő közül egyértelműen a biblikus vonulat az erősebb, amely a szerzők egyházi kötődésének, a vőfélyversekkel kapcsolatban lévő falusi értelmiség vallásos műveltségének is köszönhető. A prózai szövegek a református prédikációs gyakorlathoz igazodnak, a versekben felbukkanó bibliai témák, szereplők és motívumok pedig valós funkcióban, a valláserkölcsi nevelés szándékával jelennek meg. Ezzel szemben az antik mitológiai szereplők javarészt rosszul idézett, félrehallott, félreértett vagy kitalált neveken jelennek meg, nem ritkán a szórakoztató funkciójú szövegekben. A bibliai vonatkozások alaposabb vizsgálata, illetve a prédikációs irodalommal és a protestáns liturgikus könyvekkel (ágendákkal) történő összehasonlítás a további kutatások feladata lehetne. A vőfélyversek nem örökítették tovább a közköltészet változatos versformáit. A műfajra egyöntetűen jellemző a négysoros, bokorrímes felező tizenkettes, a 18. századi nemesi és kollégiumi költészetben leggyakrabban használt Gyöngyösi-strófa. Ennek egy jellemző altípusa a páros rímű versszak, amelyből kisebb számban ugyan, de kialakultak hatsoros és tízsoros versformák is. Az új stílusú népdalok 11-es és 13- as szótagszámú sorai feltehetően hatottak a vőfélyversekre, mert a szabályos cezúrájú izometrikus 12-es alapséma nagyon gyakran ingadozóvá és egyenetlenné válik. 254
