Tóth Arnold: Vőfélykönyvek és vőfélyversek a 19. században - Officina Musei 22. (Miskolc, 2015)
Összegzés
verseket érdemes volt becsempészni az újabbak közé. A leginkább bevált, a vőfélyek számára jól használható és a násznépnek is tetsző rigmusok tehát megerősítést nyertek a kiadók részéről, így a nyomtatás biztosította országos elterjedésüket és a lokális közösségek folklórjába való bekerülésüket. A ponyvanyomtatványok kapcsán háromféle átmeneti jelenségre derült fény. a) A nyomtatott vőfélykönyvek esetében is kimutatható, hogy a füzeteket előállító nyomdászok, szedők időnként a szóbeliség alkotásmódja alapján dolgoztak. Ugyanazon vőfélykönyvek különböző kiadásai között számos apró eltérés utal erre: az előállítás során a készítők számára nem a szöveg képe, hanem a szöveg hangzása lehetett a meghatározó. Az így keletkező különbségek (tördelés, helyesírás, aktualizálás, szövegromlás) vizsgálata alapján megállapítható, hogy a ponyvafüzeteknek is vannak változataik, és ezek a változatok bizonyos mértékig a szájhagyományozó műveltségből adódnak. Ennek a mértéknek a pontosabb meghatározására többféle ponyvatípus nagyszámú összehasonlító elemzésére lenne szükség. b) A vőfélyverses ponyvák szerzőinek kapcsán elmondhatjuk, hogy azok alapvetően kétféle társadalmi réteget és kétféle műveltségi típust képviseltek. Az egyik csoportba tartoztak azok a szerzők, akik a vőfélykedést feltehetően gyakorolták is, és a saját használatukban élő szöveganyagot jelentették meg nyomtatásban. Ok lehettek egyrészt a falusi értelmiség tagjai, másrészt a tehetségük révén kiemelkedni képes autodidakta parasztköltők, népi verselők képviselői. Esetükben a ponyvafüzet a felfelé nivellálódás közvetítő csatornájaként szolgált. A másik csoportba a kor nemesi vagy később nagypolgári származású, európai műveltségű értelmiségi (irodalmár, lapszerkesztő, pap, képzőművész) személyiségei tartoztak. Őket a népnevelés jobbító szándékú attitűdje, vagy egyszerűen a megélhetés kényszere vezette a rigmusköltészet irányába. Számukra a ponyvái megjelenés a populáris szférával és a tömegigényekkel való találkozás fóruma lehetett. Az átmenetiség ebben a tekintetben tehát egy társadalmi-művelődési közvetítő funkciót jelent: a vőfélyverses ponyva az egységesülő tömegkultúra legelső jelenségeinek egyike volt. c) A ponyvák használatának vizsgálata során kiderült, hogy azokat a vőfélyek igyekeztek minél inkább személyessé tenni. Ennek érdekében saját kéziratos bejegyzésekkel, kiegészítésekkel, útmutatásokkal látták el a nyomtatott szöveget. Végeredményben a ponyvafüzet ezáltal a kéziratos vőfélykönyv felé közeledett, és kialakultak a nyomtatott írásbeliség - kéziratos írásbeliség közötti átmeneti formák. Ezek további kutatásához olyan eredeti kiadványok sokaságára volna szükség, amelyek évtizedeken át valódi használatban voltak. A kéziratos források vizsgálatának során, mindenekelőtt a részletesen elemzett tartalomjegyzékek összehasonlításának eredményeként kirajzolódtak a főbb kézirattípusok. Funkcionális szempontból, a keletkezés módja szerint és a szerzőség alapján összesen hatféle típusba sorolhatók a kéziratos vőfélykönyvek: 252 —
