Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

Lokális kőkultúra emlékei a Felső-Bodrogközben

önmagában nem bírt különösebb jelentéssel, nem utalt sem az elhunyt nemére, sem státusára. A párban egymás mellett állók sem mindig Mivel a laza homoktalaj nem bírta el a kövek súlyát, hogy „ne szálljon meg", alá lapos követ fektettek — újabban betont tettek —, s úgy állították a talajba a sírjel alsó 30^10 centis darabját. Ha a régi sírkövet új, műkőre cserélik, vagy egyszerűen kidől az a gondozatlan sírokról, akkor a sírhalom szélére fektetik: padkának, lépcsőnek használják, vag)' keretezik vele a sírhalmot, hogy a földje ne omoljon le. Az elhunytra vonatkozó információt a sírkövek előlapjának szövege hordozta. Ez leginkább az ornamentális részek alatt húzódott, de azokkal kompozíciós egységet alkotva jelent meg. Bizonyára technikai oka van, hogy amíg a fej fákon leginkább folyóírással jelenítették meg a szöveget, addig a kő sírjeleken szögletes, nyomtatott betűforma a jellemző. A sírjelek szövegének szerkezete egy évszázad alatt érdemben nem változott: „Itt nyugszik" kezdőformulával a legfontosabb információk felsorolását (név, születés és halál időpontja) a BEI (béke hamvaira) betűpár zárja. A szövegek egy része a feltöltődés miatt mára már nem ritkán a föld alá került. A feliratot szegélyező díszítő sorokban sajátosan keveredik a fejfák faragott és a sírkövek karcolt díszítménye. A kemény kőzeten a vonalak síkban való tagolása, a térszerkezet — nem ritkán naiv benyomást keltő — kiterített rajza igyekszik visszaadni a faragás mélységeit, térbeli tagoltságát. A legrégebbi, 19. század végi sírkövek tagolása és díszítése magas fokú technikai tudást és díszítő igényt, egy feltételezhető lokális stílust sugall. A sírkövek körben szépen keretezettek, széleik ki vannak verve: jlóg a neve ennek a felvert felületnek. A kőtáblát, mint díszítendő felületet párhuzamos vízszintes vonalakkal, egyszerű geometrikus sorokkal mezőkre tagolták, a szabályos, stilizált díszítő motívumok és az írott információ így szépen tagolva kapcsolódik egymáshoz. A kövek fejrészének legáltalánosabb díszítménye a rozetta vagy a csillag, ami ősi, általánosan elterjedt ornamens. Legtöbbször hatszirmú, karcolt vagy vésett változatban készült, kihasználva a pozitív (lapján megmunkált) és a negatív felületek kontrasztját. A kemény anyagba körbe foglalva rajzolták fel, nem ritkán rozmaringkoszorúval vették körül. A motívum helybeli elnevezése csillag és hatágú rózsa. A kőlap derékrészét, középső mezőjét jellegzetes virágtő motívumokkal díszítették. A technikai kötöttség miatt, ezek a karcolt virágtövek erősen stilizáltak, archaikusnak tűnnek, arányaik és kompozíciójuk azonban kiérlelt, olykor szinte mesteri. Legtöbbször halszálkás vagy fenyőágas formában, máskor rozrnarinpsPnX. ábrázolják a virágtövet, mely olykor sírhantra emlékeztető, hasábforma talapzaton áll, máskor virágcserépből nő ki. Csupán néhány olyan példány van, ahol a természethű megjelenítésre, a húsos levelek jelzésére és a csúcson ülő virág hangsúlyozására törekedett a faragó. Csupán néhány kövön jelenik meg a református sírjelek egyik legelterjedtebb, s a 19. század közepétől általánossá váló jelképes dísze, a szomorúfűz Ábrázolása azonban ezeknek leegyszerűsített: csupán a sűrűn lefelé hajló ágak keltik a szomorúfűz képzetét. Néhány sírkő fejrészén a rozetta helyén hangsúlyos díszként jelenik meg a Dávid-csillag, helyi nevén a zsidó kereszt. A motívum azonban nem kötődik az elhunyt vallási hovatartozásához: egyszerű ornamensnek tekinthető. Mutatja ezt az a tény is, 77