Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
Lokális kőkultúra emlékei a Felső-Bodrogközben
nikának egy sajátos, a népművészet körébe sorolható formája is élt tájunkon, ami formakincsében a tradíció más területeivel is kapcsolatot mutat. A szentesi kőbányában dolgozó kőfaragók kezén a 20. században sajátos helyi iparként virágzott a sírkőfaragás. A kemény kőre a fafaragás, ill. a fa sírjelek díszítményeit, jelképeit adaptálták, sajátos stílusát teremtve meg ezzel a lokális díszítőművészetnek. 1 la a kőfejtők nagyobb, faragható kőtömböt találtak, azt óvatosan emelték ki. Ilyen csak mélyebb rétegekből került elő, a partoldalak nem adtak ilyen kőanyagot. Ha partiban dolgoztak a kőfejtők, akkor közösen őrizték az ilyen tömböt, s mikor halott volt a faluban és kőfejfá.nak valót kerestek, akkor egy-két pohár borért, italért is odaadták azt. A megtalált tömböt általában már a bányában lenagyolták, be is rajzolták, s aztán vagy a földbe ásták, vagy a pincében helyezték el, hogy a kőzet ne veszítse el a nedvességtartalmát. A faragni tudók olykor 2—3 megformázott darabot is őriztek: ha halott volt, csak a szöveget kellett a kőbe írni, s már a temetéskor fel lehetett állítani a kőemléket. Az 1950-es évekig általános volt a természetes anyagú sírkő állítása, korábban elsősorban azok állítottak, akiknek rokona, ismerőse volt a kőbányákban. Eljutottak a szentesi típusú kövek — rokonság révén — Bélv, Nagvgéres és más közeli falvak temetőibe is. A régi bodrogszentesi temető a falu fölé emelkedő domb Ny—DNy-i oldalán húzódik. A sírok tájolása kelet—nyugati irányú. A sírkert északi oldalában elkülönülnek a katolikusok nyughelyei a református többség sírhalmaitól. Amíg az „ócska" temető alatt, a faluhoz közelebb fekvő új sírkertben már csak műkő sírjclek találhatók, a régi temetőben a helyi kőből készült jelek dominálnak, s kevesebb a fejfa. (Az emlékezet szerint a megelőző, 19. századi — még templom körüli — temető sírkövei is helyi kőből voltak, ezt azonban már nem állt módomban dokumentálni.) A szentesi temető legrégebbi datált sírköve 1884-es évszámot visel, de a 19. század legvégéről még több darab is származik. Ezt követően a 20. század első évtizedéből, majd az 1920-as évek második feléből vannak kő sírjclek, viszonylag nagy számban az 1940-es évekből, végül a legutolsó egy 1968-ban elhunyt falubelinek állít emléket. Hangsúlyozni kell, hog)' a temetéskor — ha kő sírjelet akartak — a sírkövet állították fel, s nem cserélték le később a fejfákat maradandóbb sírjelrc. Ebben az értelemben tehát nem „váltotta" egymást a kétféle sírjel, viszont a kettő egyidejű alkalmazását a készítők személye is igazolja: az 1992-ben elhunyt falubeli „ezermester" Kulcsár Sándor egyaránt faragott fejfákat és kő sírjeleket. (A helybeliek úgy tartják, hogy a forgórózsák az ő keze nyomán kerülhettek mindkét típusú sírjelre.) Bár az elmúlt három-négy évtizedben állított műkő sírjelek elterjedését a polgárosulás uniformizáló tendenciájaként is értelmezhetjük, a régi sírjelck esetében alapvetően Balassa Iván véleményét tartom elfogadhatónak. Szerinte a fa és a kő sírjelek megjelenését nem lokális fejlődési sorként, egymást váltó időrendként kell értelmeznünk: a fában szegény településen a fa beszerzése akár nehezebb és költségesebb is lehetett, mint a helyben rendelkezésre álló kőzeté, s nincs okunk feltételezni, hog)' a fejfaállítás szokása megelőzte volna a kő sírjelek elhelyezésének hagyományát. A helybeliek a kőfejfa kifejezéssel illetik mind a régi, mind a modern sírköveket. 75
