Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

Lokális kőkultúra emlékei a Felső-Bodrogközben

kutatások egyre inkább közelítik ezt a két vélekedést: a kőfaragók és kőmunkások tevékenységének és vándorlásának feltárásával a „magas művészet" és a provinciális művészet közötti kapcsolatokra is rámutattak. Az alábbi példa nem csupán a lokális kőipar bodrogközi előfordulása miatt érdekes, hanem a kőtechnika kárpát-medencei történetéhez is adalékokkal szolgálhat. Bodrogszentesen, hasonlóan más településekhez, ahol természeti adottság a megmunkálható, építkezésre és sokféle hasznosításra alkalmas kőzet, jószerével lehetetlen megállapítani a kőbányászás és a kőmunka kezdetét. A lapokban felszedhető, rétegesen hasadó kőanyag talán a megtelepülés kezdeteitől hasznosítható volt. 1423-ban már állt a falu kőtemploma, s bár annak faragványaihoz, kapubélletéhez nem volt alkalmas a helyi kőanyag, a falazata abból készült. Molnár András 1799-ben kelt leírása éppen a kőanyag azon tulajdonságát említi, ami azt könnyen felhasználhatóvá tette: „Nevezetes ez a helység arról, hogy felette vagyon egy hegy, melyben oly lapos kövek vágynák, hogy minden faragás nélkül pádimentumra lehet fordítani." A szentesi hegybe az évszázadok során több helyen is behatolt szerszámaival a bányászkodó ember, s időszakonként párhuzamosan működött több kőfejtő is. A település 1863-ban készült kataszteri térképe a Nagy-hegy kőbányáit jelöli a településmagtól D—DK-i irányban, a szőlők aljában, de kőfejtőkre utaló jelek láthatók a Pilis-hegy oldalában is. A tagosítási per anyaga szerint, a 19. század derekán a jelentősebb kőbányák a Majláth-birtokon voltak, de azokat jobbára bérlők termeltették ki. Több kőbányát említ a 19—20. század fordulójának vármegyei monográfiája is, majd 1904-ben Schafarzik Ferenc katasztere részletesen leírja a kőfejtőket. Első helyen Reichmann Armin (Debrecen) 1880-ban megnyitott bányáját említi, melyből évente 3500 m

3 burkolati kockakő és úti kavics került ki. Ugyanott volt található Führer Zsigmond (Nyíregyháza) kőbányája, aminek teljesítménye azonos volt az előzővel, valamint Zemplén vármegye bányája, ahonnan évente csak 300 m

3útkavicsot termeltek. Végül megemlíti az összeírás Aczél Izidor (Királyhelmec) kőbányáját, ahonnan évente 2000 m

3 járda-, kövezési kockakő és útburkolati kavics került ki az 1890-es megnyitástól kezdve. 1910 táján Majláth gróf iparteleppé fejlesztette a kőbányákat. Kőtörőt is építtetett, ahonnan kis iparvágány vezetett Nagygéresig, lehetővé téve a jó minőségű kőanyag távolabbi forgalmát. A Kopasz a ^Z az Alsó-hegy kőfejtőit zsidó bérlők üzemeltették az első világháború éveiben is. 1919ben a cseh megszállással megszűnt a kőbánya működése, s a lakosság egy része ezzel elveszítette helyi kenyérkeresetét is. 1938-ban a magyar állam helyezte újból üzembe a bányákat. A második világháború után államosították a kőfejtőket is, s Közép-Szlovákiából hoztak a faluba kőbányászokat és termelési irányítókat. 1949— 1951 között Fülekről és környékéről érkeztek kővágók a faluba. Az 1960-as években a termelés végleg abbamaradt. A nagyobb bányák mellett igen sok apró kőfejtő is működött: több gazda telkén, de különösen a szőlőkben kerültek elő lelőhelyek, amelyekből stanglhal feszegették, bontották ki a kőlapokat. Az 1920-as évektől kezdve az intenzívebbé váló szőlőtelepítést előkészítő rigolírozás során kikerült kődarabokból garádokat raktak a szőlőterület szélén. (Ezt lingó kőnek mondták, s elhordták építkezéshez is.) 73