Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
A táj hasznosításának évszázadai a Bodrogközben
1737-ben Tokaj-Hegyalja zárt borvidékéhez tartozott, 13 8 a 20. században Szőllőske kertjei is oda nyertek besorolást. Az említett településeken a recens gyűjtések során is tetten érhető a szőlőkultúra korai rétege. Tanúsítják ezt pl. a szőlőfajták nevei, amelyekből a technikai váltás, a homoki szőlészet elterjedésének nyomai is kiérezhetők: Bakó, Purmint, Hárslevelű, Delevár, Otelló, Izabella, Polyhos, Gersec, Balafánt, Gohér, Cájder, Noha - gyakran együtt, egy helyről. De a terepen járva jól megfigyelhetők a régi szőlészet nyomai is. A teraszok - olykor csak nyomokban —, a több generáció alatt kikapált lingó kövek bői rakott garádok (kerítések), Toronya, Bári, Kisgéres, Ilelmec, Szőllőske olykor vélhetően középkori eredetű lyukpincéi, a sokféle elvadult parlagszőlő mindmind a hagyományos szőlészkedés nyomai. Az újabb szőlőültetvények elterjedésével párhuzamosan változott bizonyos mértékben a régi szőlők művelésének és feldolgozásának technikája is. Mára általános a kordonos művelés. A permetezés az 1930—íO-es években először fekete ürömből, ill. hasonló tulajdonságú növényekből készült seprűvel jelent meg a paraszti szőlőkben. 5. Az erdő és a fa Ahogy Európa más vidékein, tájunkon is az erdő és a víz rovására tudta az ember kiterjeszteni a termelőtevékenységének kereteit. A 13. századtól folyamatosan zajlott a bodrogközi erdők irtása, mint a honfoglalás korában egyetlen összefüggő erdőséghez hasonlítható Kárpát-medence más területein. Az erdő és a vízjárás, ill. ártér egymással is szoros kapcsolatban volt, s a vízrendezés és az erdőirtás történed szakaszai számos vonatkozásban egymásba kapcsolódtak. Először a települések környékén, magasabban fekvő tölgyesek lettek a fejszék áldozatai, de a kiemelkedő térszíneken, főleg a Zempléni-szigethegység belsejében fekvő magaslatokon húzódó tölgyesek jelentősége egészen a 19. század derekáig megmarad a sertéskondák makkoltatásában. A legkisebb kárt a 19. század elejéig az ártéri és síksági galériaerdők szenvedték el, azok kivágásának feltétele volt a vízrendezés is: az erdőállomány kiirtásának utolsó nagy szakasza egybeesett a Bodrogköz vízszabályozásával. 13 9 Az erdők sokhasznúak voltak: az állatállomány legeltetésétől a gyűjtögetésig, a gazdaság és a háztartás faeszközeinck alapanyagától a tűzifáig sokféle módon hasznosították a fáját. Jelentős volt önmagában a haszonfa értéke is, bár az ártéri tölgyesek fájának minősége nem közelítette meg a magaslatok faállományáét. Az erdőhasználat mindenkori formáit részben a birtoklás lokális keretei, részben pedig az úrbéres közösségek belső rendje szabályozta. A bodrogközi erdők kiirtásával a vidék népe számára aés a fatermékek egyre inkább más tájakról voltak beszerezhetők. Amíg a 18. század végén a víz menti települések lakói a tél folyamán még igen sok ölfát vágtak, szőlőkarót faragtak, s épületfát készítettek, addig Véke, Kisgéres, Kiskövesd, Nagygéres már behozatalra szorult a faanyagból. A 20. század elején Zétényben slippert (vasúti talpfa) és hordódongát Bodó 1979. Bogoly 1992. 20.. Frisnyák 1996. 27-30., Yiga 2002. 281-289. 54
