Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)
A Bodrogköz és a Bodrog mente szőlő- és borkultúrájához
hordókat is a szürethez. Bár adataim nem egyértelműek, de valószínű, hogy elsősorban kóserbor készítésére és kereskedelmére kell itt gondolnunk. 24 4 Csak a második világháború után jött divatba a törköly meg a seprő kifőzése. Korábban a saras seprőt csak kidobták a kertbe, vagy humuszként elásták. 5. Mint jeleztem, a Bodrogköz nagyobb részén a szőlő nem tartozott a legfontosabb növénykultúrák közé, ugyanakkor Kiskövesden, Nagykövesden, Bodrogszentesben, Kisgéresben alig volt gazda, akinek ne lett volna szőlője. Ezeken a településeken szinte rangon alulinak számított valaki szőlő és borospince nélkül. Ezekben a falvakban a pince presztízst jelentett: vendéget lehetett hívni, meg lehetett kóstoltatni vele a bort. Nem volt elvárás, hogy visszakínálják a vendéglátót. A borfogyasztás gyakorlata és megítélése mélyen gyökerezik a lokális borkultúra hagyományában. A borosgazdák azt tartották, hogy napi egy liter bor nem sok. Volt persze, aki többet fogyasztott, az egyéntől is függött, hogy mennyire szerette és mennyire bírta a bort. Voltak, akik szerették a barátokat, a társaságot, gyakran a pincében töltötték velük az időt. Fogyott a bor a téli közös munkák idején is (pl. dohánysimító). A nők általában nem fogyasztották a bort, inkább „fékező" szerepet játszottak a férfiak ivásában. Az adatközlők azonban egyértelműen megfogalmazzák, hogy a második világháború előtt kevéssé volt mindennapos az alkoholfogyasztás. Akinek elfogyott a bora, az nem ment a kocsmába inni, egyáltalán, a mainál lényegesen kevesebben jártak a kocsmába. A szőlő- és borkultúra változása nem hagyta érintetlenül a hozzá kapcsolódó spokásokat, rítusobai sem. A szüret a családban nagy esemény volt, az ilyenkor kínált ebéd meg vacsora felért az ünnepi ételek minőségével. A segítő vendégeket is ellátták étellel, itallal. A kis parcellákon egy nap alatt általában lezajlott a szüret, a préselés maradt a második napra. A hagyományos szőlőtermesztő falvakban a szüret végén az összekötözött szőlőfürtökből kosponh kötöttek, leginkább a napszámos szüretelők köszöntötték azzal — az aratókoszorúhoz hasonló funkcióban — a szőlősgazdát. Az emlékezetben elérhető időszakban, az 1920-as években nem volt szokás a bodrogközi falvakban a spiireti felvonulás, a szüret befejezésének felvonulásos megünneplése. Ez Királvhelmecen jelent meg az 1960-as évektől, elsősorban idegenforgalmi jelleggel, s az - hasonlóan a kisebbségben, ill. szórványban élők más csoportjaihoz — a magyar nemzeti szimbólumok felsorakoztatásának egyik alkalmává vált. Kisgéresben a pincék köpe a találkozások, a vendégeskedés hagyományos helyszíne. Szerepet játszik ebben a pincék sajátos formája is: a szabadból közös pince torok vezet a hegy belseje felé, s abból ágaznak cl — nem ritkán 7—9-felé — az egyes tulajdonosok pinceágai. 24 5 (A pincék tulajdonlásának előtörténete ma már nem rekonstruálható. Ma már nem mutatható ki, hogy egy-egy család birtokolta volna a pincéket. Érdekes viszont, hogy a géresiek ma is azt kérdezik, hogy hány spőlőd van, vagyis, hány darab, s nem azt, hogy mennyi.) A pincék, a géresi bor, az ahhoz kínált géresi béles jószerével a falu tradíciójának specifikumaként, ismertető jegyeként tűnik 24 4 Csorna—Jxiwy 1994. 114-117. 24 3 Balassa M. 2000. 149-150. 102
