Viga Gyula: Bodrogközi néprajzi tanulmányok (Officina Musei 19. Miskolc, 2009)

A Bodrogköz és a Bodrog mente szőlő- és borkultúrájához

Csíkoska területén levő szőlőjéből kaptak sima vessgőt az ott végzett munka fejében. Ekkor jelentek meg az újabb fajták is — utóbb főleg rigling — a lugasok korábban általános rógsasgín Igabellája helyett. Külön is szót kell ejtenem — az előbbi, vékei példa kapcsán — a bodrogközi homokdombok változó hasznosításáról. A magasabb, ármentes térszínek a vízrendezés előtt a gabona, főleg a rozs termesztésének elsődleges területei voltak. A 19. század második felének nagy tájátalakítása (folyószabályozás, lecsapolás) lényegében megszüntette a korábbi áradásos és ármentes szintek közötti különbséget, s a homokhátakat a kapásnövények (dohány, dinnye, tök) foglalták el. A Bodrogköz számos településén csak akkor jelent meg a szőlészkedés a kisebb homokdombokon, amikor a közös gazdálkodás átalakította a korábbi határhasználatot, s ezeken a hátakon apró hobbikertek jelentek meg. A szőlő ezek kedvelt növénye lett. Az újabb fajták olykor nagyobb távolságból kerültek falvainkba. Az emlékezet szerint a Bakó szőlőt valaki az első világháború frontjáról hozta magával Szentmáriára. De az újabb telepítések vesszői Magyarországról is érkeztek: Bolyba pl. Monostorpályiból, rokonok útján került a Zalagyöngye és a Pannónia kincse is. Királyhelmec és Kisgéres szőlőiben — a Nagy-begy és a Kis-hegy között egy néhány méteres, vízmosta teknő a választóvonal, az előbbi nyugati oldala a géresieké az 1940-es évekig a pojhos, a vállas, a juhfark volt gyakori fajta, de az 1920-as évektől ismerték már a furmint és a hárslevelű fajtákat is. Géresben a bőtermő, de gyengébb minőségűnek tartott pojhos még ma is a rigling fajták kísérője. Az 1920-as évektől uralkodóvá vált az olasgrigling, ami a második világháború után is megőrizte dominanciáját. A háború után terjedtek el a különféle burgundi fajták, a müller, a muskotályok közül pedig főleg az Othonel, ami leginkább kedveli az ottani talajt, s nem kényes — a sárgamuskotállyal szemben — a lisztharmatra, és nem rothad. Szentesben az első világháború után már a rigling volt jellemző, csak egy-két igényesebb gazdának volt furmint és hárslevelű. Ugy tartják, hogy a furmint a helmed hegyen minőségében megközelíti a tokaji gamatot. Azért is szeretik, mert jól bírja a szárazságot, s nem nagyon igénvli a trágyázást sem. A második világháborút követően a szőlőtermesztés általános lett. A fentebb jelzett két történeti réteg különbözőségét tovább éltette, hogy a nagy múltú borvidékek állományát államosították, s a JRD és a magángazdaságok nagy része a homoki szőlőkultúrát tudta folytatni. Mára közönséges a szőlő vizsgált falvainkban, de mind az állomány minőségében, mind gondozásában, mind pedig a bor minőségében jelentős differenciák vannak. Ennek kapcsán azonban — a jelzett táji különbözőségek mellett — az egyes családi üzemek eltérő gazdasági kondícióját és célkitűzéseit is figyelembe kell vennünk. Az újabb szőlőültetvényekkél párhuzamosan változott bizonyos mértékben a régi szőlők művelésének és feldolgozásának technikája is. A tőkés művelés időszakában többfajta szőlőt neveltek, azok borát általában együtt is szüretelték. Mára általános a kordonos művelés, ami az 1920-as, 1930-as évektől jelent meg, s elterjedését a „szocialista" időszak tetőzte be: 10 ár körüli szőlőterületet tarthattak meg a gazdák, ahol elsősorban a minőség javítása révén tudták a hasznukat növelni. Ebben az időszakban jelentek meg a korábban ismeretlen vörös fajták (kékfrankos, kékoportó 99